Igen. Nem
Politikai és szakmai körökben jó ideje folyik a vita Magyarország NATO-csatlakozásának kérdéséről, a közvéleményt azonban mintha kevéssé foglalkoztatná a nyugati országok hat hét múlva esedékes madridi csúcsán várható – okkal mondható, hogy történelmi jelentőségű – döntés. A Gallup-intézet nemrégiben felmérést végzett, amelyből ugyan kitűnt, hogy a véleményt nyilvánítottak kétharmada támogatja a csatlakozást, de mivel jelentős volt a nem nyilatkozók aránya, ez a mutató nem tekinthető pontos előrejelzésnek.
Aggasztó, hogy a politikával szembeni általános apátia ilyen nagy horderejű témában sem igazán képes megmozgatni a polgárokat, ezért volt hasznos a Kossuth rádió Mérleg című műsorának múlt csütörtöki adása, amelyben érvek és ellenérvek ütköztek a csatlakozásról. A képletes szorító piros sarkában Csapody Tamás, a pacifista Alba Kör szóvivője ült, tisztázandó kérdéseket vetett fel Lőrincz Kálmán nyugalmazott hadseregparancsnok, a zöld sarokban pedig egymást erősítve érvelt a kormány és az ellenzék képviselője, Iklódy Gábor, a Külügyminisztérium főosztályvezetője és Wachsler Tamás, a Fidesz szószólója.
Milyen érvek szólnak a csatlakozás ellen? Mindenekelőtt az, hogy a NATO bővítése megosztja Európát, új vasfüggönyt húz a fejlett, nyugati régió és az elmaradottabb, konfliktusokkal terhelt keleti perem közé, nem oldja meg a nemzetiségi és kisebbségi problémákat, fokozza a fegyverkezést és komoly ökológiai veszélyekkel is jár. A csatlakozás mellett állók arra hivatkoztak, hogy Magyarországnak ötszáz vagy talán ezer év óta először adatik meg az a történelmi esély, hogy a győztesek, a biztonságot, a prosperitást kínáló országok közé kerüljön, ami nem csupán katonai és biztonságpolitikai, hanem összeurópai integrációs kérdés. Közvetlen fegyveres fenyegetés ugyan nem veszélyeztet bennünket, de a térség általános bizonytalansága miatt sok a kiszámíthatatlansági elem. A csatlakozás nem kerül pénzbe, a magyar hadsereg úgyis reformra szorul, a saját hadsereg fenntartásánál pedig olcsóbb a közös védelem.
Amint azt Lőrincz Kálmán megfogalmazta, rajtunk is sok múlik: kimunkált nemzeti katonapolitika és átgondolt csatlakozási stratégia révén esélyünk van arra, hogy ne adományozottként, hanem szuverén döntéshozóként váljunk a fejlett országok védelmi közösségének tagjává. S jóllehet a népszavazás lebonyolítása még kétséges, nem árt, ha ez a terv elnyeri a magyar lakosság többségének támogatását.
(Hajdú-bihari Napló, 1997)