Jó emberek
A Magyar Rádióban ritkán jut egy óra műsoridő fővároson kívüli személyiségeknek. Az üdítő (és tegyük hozzá, óhatatlan) kivételt a (nép)zenei szerkesztőség programjai kínálják, merthogy ebben a témában viszonylag kevés terem a pesti flaszteren. Ezért hallottuk örömmel vasárnap délután a Bartók-adó Hagyomány és életmód című összeállításában a debreceni Joób Árpád és felesége, Mária nevét. A házaspárról aligha kell itt részletesen szólnunk, hiszen életük és tevékenységük jól ismert azok előtt, akik Debrecen és Hajdú-Bihar megye kulturális életében jártasak. Tudható, hogy munkásságuk összefonódik a zene előadásával, szervezésével, közvetítésével és tanításával; hogy hosszú éveket töltöttek Finnországban zenetanítással, hogy a feleség a zongoratanítást felcserélte a fordítással, hogy a férj évtizeden át járta az országot és a világot a Délibáb népzenei együttes élén, s hogy most a Debreceni Kodály Kórus igazgatójaként hivatásos kórus életét irányítja.
Mondom, mindezt sokan tudják, tudhatják; nekik a műsor kevés újdonsággal szolgált. Az összeállítás más miatt lett tanulságos. Ékes példája volt ugyanis a Magyar Rádióban jelen lévő gyakorlatnak, amely kétfajta riportalanyt ismer: a jó embert és a rossz embert. E képletben a jó ember legfőbb tulajdonsága az, hogy jót cselekszik vagy gondol a köz, az ország javára tevékenykedik megszállottan, áldozatokat nem kímélve. A jó ember okos, művelt, szerény, és olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amilyenekkel mások nem. A jó ember múltján, jelenén, jövőjén tűhegynyi folt sincs; ha akadtak is nehézségei, azokat a környezet értetlensége okozta, de leküzdésük története még felemelőbbé teszi a róla kialakuló képet. A máskor vérengző riporterek meghatottan ülnek le a jó emberrel beszélgetni, és minden igyekezetükkel azon vannak, hogy kérdéseik nyomán a partnerről bebizonyosodjon, megfelel a jóemberség ismérveinek. Nem tudni, miért, de az elmúlt három évben úgy megszaporodtak a jó emberek a rádióban, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni.
Kevés unalmasabb műsor van, mint a jó emberekről készített hangzó emlékművek. A Joób házaspár hallhatóan kényelmetlenül érezte magát a Máder László kérdései által teremtett politúrozott világban. Visszafogott szavaikból érződött, hogy ők nem transzparensek, hanem emberi lények, megannyi képességgel, erőfeszítéssel, sikerrel – és ne adj' isten, gyengeséggel, nehézséggel, kudarccal. Ebben a műsortípusban azonban ennek a dimenziónak nincs helye, holott bizonyosan gazdagabbak lettünk volna néhány tapasztalattal, ha az emberről hallunk – jelző nélkül.
(Hajdú-bihari Napló, 1997)