Különös nap

 

Nagy nap volt január 22-e. Még az előző, utóbb leváltásra ítéltetett kormány döntött úgy, hogy a Himnusz születésének évfordu­lója legyen az izé izéjének a napja, alkalmat teremtve arra, hogy az ország népe, apraja és nagyja megálljon egy szóra, és figyelmét ar­ra fordítsa, ami egy népcsoportot életben tart­hat. A nap valójában a magyar kultúra nap­ja elnevezést kapta, de mivel vannak olya­nok, akiknek a „magyar" jelzővel, egyesek­nek meg a „kultúra" fogalmával akadhat ba­juk, vele született toleranciája arra készteti a jegyzetírót, hogy kerülje az említett szóössze­tételt, és helyette a remélhetőleg konszenzus­sal elfogadható elnevezést használja.

Nos, a kritikusok ilyenkor szokták öröm­mel megállapítani, hogy a Magyar Rádió mél­tóképpen megemlékezett az izé izéjének a napjáról. A rádióújság például mindhárom köz­szolgálati adó esetében piros betűkkel utalt az alkalomra, a Kossuth programja szin­te „vérlett" a sok színes betűtől. A délelőtti Napközben a kultúra támogatását vette bonc­kés alá, de az izé izéje volt a fő témája a Fel­hang és a Kossuth Klub műsorának is, nem beszélve a Madách Im­réről készített ötrészes sorozatról, amelynek befejező adása hangzott el ezen a napon, különös módon fekete be­tűkkel kiírva. A Petőfi Reggeli csúcs című műsora, meg a délutánja is az izé izéjével fog­lalkozott, a Bartókon pedig egymást érték a zenei és irodalmi programok.

Ebben az izélésben csendesen meghúzó­dott a Petőfi délelőtti Tereferéje, amely, jól­lehet nem hívták fel rá piros betűk a figyel­met, szintén az izé izéjét választotta témá­jául. Fodor János műsorvezető meghívta a stú­dióba Székhelyi József színészt – „Elnézést ké­rek a hallgatótól, de mi régóta tegeződünk..." –, és röpke két és fél perces kérdésben arról faggatta, hogyan érzi magát a jelenlegi viszo­nyok közepette ebben az országban. Jó kérdés volt, vannak még néhány millióan, akiknek néha átsuhan az agyán, otthontalan váro­siak, guberáló falusiak meg a velük szövet­séges értelmiség, még ha tőlük soha senki nem kérdezi is meg, hogy hol érezhetnék ma­gukat egyáltalán. Megszólalt a műsorban a rádióban amúgy rendre mellőzött Magyar Bálint művelődési és közoktatási miniszter is, aki temérdek elfoglaltsága közepette szakí­tott időt arra, hogy a kérdésekre telefonon vá­laszoljon. „Most kormányülésre megy; ki fog kapni?" – érdeklődött a tervezettnél hosszabbra nyúlt beszélgetés végén a riporter, s a hallgató megnyugodhatott: a közszolgá­lat a helyén van, s ha a miniszter idejében odaér, az izé izéje miatt sincs okuk nyugta­lankodni az ország választópolgárainak.

(Hajdú-Bihari Napló, 1998)