Utak és emberek
Valószínűleg én voltam az egyetlen itthon élő magyar, aki a határ túloldaláról jött vissza a páneurópai piknikre.
Az előzmények 1975-ig nyúltak vissza. Feleségem a Debreceni Nyári Egyetemen tanított magyarra külföldi hallgatókat, köztük egy fiatal osztrák házaspárt. Joseph és Ottilia közvetlenül a határ másik oldalán fekvő burgenlandi Deutschkreutzból (Sopronkeresztúr) érkezett Debrecenbe. A találkozást kölcsönös látogatások követték, amelyekből aztán barátság született. Ottilia adótanácsadó volt, Joseph állami hivatalnok, de munka után gyakran autóba ült, hogy apósának szőlőjében Schützenben segédkezzen. Meg kellett kerülnie a soproni könyök határvonalát, jó óra alatt ért az északra légvonalban 30 kilométerre fekvő faluba.
1989 augusztusában a Balatonon nyaraltunk a családommal. Úgy döntöttünk, hogy a közelséget kihasználva pár napra meglátogatjuk osztrák barátainkat, én pedig visszajövök a páneurópai piknikre, amelynek előkészítésében a debreceni MDF egyik vezetőjeként részt vettem. (Két hónappal korábban jelen voltam a Habsburg Ottó tiszteletére az Aranybikában rendezett vacsorán is, amelyen a határ menti találkozó ötlete Filep Máriában és Mészáros Ferencben megfogalmazódott.)
Mivel augusztus 19-én késve érkeztünk Kópházára, a határátkelőre, majd onnan Deutschkreutzba; annyi időm maradt csak, hogy kitegyem a családot, s kék színű Trabantommal már fordultam is vissza Magyarországra. A nap története ismert, én is írtam róla beszámolót a Debrecenben megjelenő ÚTON hetilap augusztus 24-iki számában, ahol akkor szerkesztőként dolgoztam. Itt csak annyit: szervezőként annyira lekötött bennünket a piknik feltételeinek (rendezkedés, tűzrakás, kenyér-, szalonna-, hagymaszeletelés) biztosítása, hogy nem volt érkezésünk az ideiglenes határnyitásra figyelni, a kelet-németek meneküléséről csak később értesültünk. Akadt persze komolyabb igénybevétel is: mivel jól beszéltem az angolt, a debreceniek közül rám hárult a feladat, hogy a találkozóról a jelenlévő amerikai és európai tévétársaságoknak nyilatkozzam.
A hosszú és fárasztó nap végén este tíz körül érkeztem vissza Deutschkreutzba. Csak a házigazda felesége volt otthon. Bekapcsoltuk a tévét, s akkor, az osztrák híradók tudósításaiból kaptam képet arról, hogy mi is történt a határon. Ausztriából nézve különös fénytörést kaptak az események.
Éjféltájban tértünk nyugovóra. Házigazdánkkal másnap reggel találkoztunk: izgatottan mesélte, hogy a falu népe éjszaka miként vett részt a kelet-német menekültek fogadásában. Az NDK-sok között volt két orvos házaspár, akik hálából hosszú éveket át minden augusztus 19-én meglátogatták vendéglátóinkat, hogy kifejezzék köszönetüket a szabadulásukhoz nyújtott segítségért.
Osztrák barátainkkal mi is tartjuk a kapcsolatot. Joseph időközben tragikus autóbaleset áldozata lett, Ottilia továbbra is a családi házban él. Két gyerekük Bécsbe költözött, de a nagyobbik fiú, Martin otthon maradt, az emeletet rendezte be magának és családjának. Borász lett belőle, átvette a nagyszülők gazdaságát. Naponta jár Schützenbe, autóval Sopronon keresztül félóra alatt ér lakásától a munkahelyére.
(2014)