Hegyvidéki és városi muzsika

 

Ritkán kap kellő figyelmet a kultúra felszentelt papjaitól, de a jazznek már Magyarországon is kiterjedt irodalma van. A rendszerváltozás előtt ugyan csak hébe-hóba jelentek meg az amerikai eredetű zene történetét, ismérveit elemző munkák, ám az utóbbi két évtizedben nemcsak fordítások, hanem hazai szakértők művei révén is beható tájékozottságra tehetnek szert azok, akik komolyabban érdeklődnek a műfaj iránt.

A Hegyvidéki muzsika szerzője előző könyvének címében hivatásos jazzrajongónak nevezte magát, de aki belelapoz újabb, 366 oldalas kötetébe, azonnal láthatja, hogy túlzott szerénységről van szó. Márton Attila a jazznek nemcsak szerelmese, hanem alighanem legszorgalmasabb magyarországi krónikása, aki nyolcvanadik életévén túl is fáradhatatlan energiával követi a történéseket. Nincs a főváros jazzéletének olyan eseménye, amelyik elkerülné el figyelmét; fesztiválokról, koncertekről épp úgy beszámol fórumain, a Demokrata, a Hegyvidék, a Gramofon és a magyarjazz.hu oldalain, mint a keze ügyébe kerülő magyar és külföldi lemezekről; és attól sem riad vissza, hogy a fellépések után interjúra kérje a művészeket.

Nem mindennapi az a nyitottság és érdeklődés, amivel választott tárgyához közelít. Több mint százéves története során a jazz a produktumok olyan gazdagságát hozta létre, hogy tíz emberélet sem lenne elegendő a megismeréséhez. Jóllehet a technika fejlődése ma már lehetővé teszi otthoni felvételek készítését és közvetlen, internetes forgalmazását, ebben a műfajban továbbra is születnek CD-k, amelyek eljutnak a hivatásos ítészekhez. Érkezzenek New York-ból, Münchenből vagy Budapest bármely kerületéből, Márton Attilát mindig megtalálják, és annak recenzió a vége.

A Hegyvidéki muzsika abban különbözik korábbi gyűjteményes kötetétől, hogy nem szorítkozik a jazz műfajára. Szűkebb pátriája, a XII. kerület lakójaként Márton részletes tudósításokat közöl a Cziffra György fesztiválról, és beválogatta a kötetbe a Tokody Ilona operaénekessel készített interjút. De szó esik a jazz vonzáskörébe eső társművészetekről is: portrék olvashatók Gyémánt László „jazzpiktorról”, Schwanner Endre fotóművészről, a Colosseum csoport kiállításáról, a film és a jazz kapcsolatáról.

A könyv gerincét természetesen a jazzről szóló írások, koncertbeszámolók – köztük a szóban forgó kerület MOM kulturális központjában rendezett GetCloser fesztiválokról írt értékelések –, megemlékezések, könyvrecenziók, lemezkritikák alkotják; utóbbiak a legnagyobb számban. Többnyire rövid, olykor nyúlfarknyi írások; ahogy a hely engedte. A terjedelmi kötöttségek nem adnak teret az elmélyült elemzésekre, de ez mit sem von le a könyv informatív értékéből: lapjairól az elmúlt négy év hazai és külföldi jazztermésének színes, változatos képe bontakozik ki. A szerző nem leplezi érintettségét, olykor elfogultságát: írásai inkább szeretetteljes méltatások, mintsem távolságtartó, hűvös kritikák. Tollát elsősorban a teljesítmény felmutatásának, kevésbé a szigorú ítéletalkotásnak az igénye vezeti. Teszi mindezt széles körű tájékozottsággal, az új jelenségek iránti fogékonysággal, gördülékeny, oldott stílusban.

A Hegyvidéki muzsika a jazzről szóló magyar szakirodalom újabb, figyelemre méltó darabja. Tartalmas, élvezetes krónika – nemcsak hivatásos olvasóknak. (Gramofon Könyvek, 2020)

(Magyar Nemzet, 2019)