Hat húr, pendülés (Pat Martino, Bill Frisell)
Rendkívüli jelenség a nálunk kevésbé ismert Pat Martino a dzsessz világában. Igéretes karrierjét 1980-ban súlyos betegség törte ketté, elveszítette emlékezőtehetségét, így gitártudását is. Felépülését követően részben saját korábbi lemezeit hallgatva a nulláról kellett felépítenie magában a muzsikust. A természet csodája, hogy ez sikerült. Újjászületése óta ismét aktívan koncertezik, lemezeket készít. A kaliforniai Oakland egyre népszerűbb dzsesszklubjában rögzített Live at Yoshi’s immár a huszadik albuma, az utóbbi idők legjobb gitár-orgona-dob lemeze. A véletlen folytán egy héttel a lemezfelvétel előtt Chicagóban Joe Segal híres Jazz Showcase nevű klubjában volt alkalmam hallani a triót, s bár az is meggyőző koncert volt, az oaklandi este csúcsformában mutatja az együttest.
Martino gördülékeny gitárjátéka a hard bop stílusban gyökerezik, de otthonosan mozog a funky soul-dzsessz világában is. A formáció nyugodtan beérhetné a témabemutatás-rögtönzés-témalezárás hagyományos szerkezetének követésével, a lemezen felhangzó nyolc szerzemény azonban kerüli a sematikus fordulatokat, változatos hangszerelési megoldásokkal él. Ehhez a partnerek ─ Joey DeFrancesco és Billy Hart ─ teljesítménye épp úgy hozzájárul, mint a zenekarvezetőé. A harmonikus összjáték ilyen képességű muzsikusok esetében természetesnek vehető, ezúttal azonban kivételes ötletgazdagsággal párosul. Az „ász” Miles Davis két klasszikus szerzeménye, az All Blue és a Blue in Green, de Martino saját kompozíciói is hasonló ihletett tolmácsolásban részesülnek. Martino a nyaktörő Oleoban játékának tempójával kápráztatja el a hallgatóságot, míg a Welcome to a Prayer c. balladában érzelemgazdagságával tűnik ki. A Hammond orgonát kezelő DeFrancesco a hangszer avatott mestere, virtuóz technikájú muzsikus, aki nagy beleérző készséggel kíséri, ellenpontozza, díszíti a gitár futamait. (Blue Note)
Az ugyancsak kivételes képességű, ám egészen más beállítottságú Bill Frisell gitáros kezdeti, avantgárd évei után az utóbbi időben az amerikai zenei tudat elemeinek sajátos szintézisével kísérletezik. Meglepetésként hatott, amikor a vezető szaklap, a Down Beat kritikusai Nashville című, a country felé hajló albumát 1996-ban az év lemezévé választották, ám ez a vonal a Gone Like a Dog és a szóló Ghost Town c. lemezekkel tovább folytatódott. A Bluesdream 18 rövidebb-hosszabb szerzeménye a bluestól a dzsesszen és a countryn át a rockig kalandozik a zenei zsánerek között. Chet Atkins, Jimmy Hendrix, Ennio Morricone, Miles Davis neve épp úgy felötlik a hallgató emlékezetében, mint Duke Ellingtoné. Frisell képes a különböző alkotóelemeket nemcsak egy lemezen, de egy számon belül is egymás mellé rendelni. Innen nézve természetesen örülhetünk annak, hogy a hangszerelésben a pedálgitár mellett a dzsesszes fúvóskórus is helyet kapott, de a műfaji sovinizmusnál fontosabb, hogy olyan lemez született, amely bizarr zeneiségével nemcsak sugallja, hanem megvalósítja az átjárhatóságot. A Bluesdream hallgatható, sőt sokadszori újrahallgatást igénylő lemez: öröm a fülnek. (Nonesuch)
(Magyar Nemzet, 2001)