Mark Turner: Ballad Session
Stan Getz és Jimmy Raney. Sonny Rollins és Jim Hall. John Coltrane és Kenny Burrell. Joe Lovano és John Scofield. Tenorszaxon-gitár párosok. Úgy tartják, a két hangszer hangzása jól kiegészíti egymást. És itt a legújabb kettős, Mark Turner és Kurt Rosenwinkel, amelynek játékából egyes amerikai kritikusok a 21. század zenéjét vélik kihallani. Bánjunk óvatosan a jóslatokkal: a Ballad Session nem hódít meg új terrénumokat, de két fiatal muzsikus kivételesen harmonikus, beteljesítendő ígéretet hordozó kapcsolatának figyelemre méltó dokumentuma. Időnként akad egy hely Manhattanben – a 40-es években a Milton's Playhouse volt, ma pedig a Smalls az –, ahol hasonszőrű muzsikusok összegyűlhetnek, és záróra után saját kedükre játszhatnak egymással. A szaxofonos és gitáros kapcsolata ebben a zenei műhelyben mélyült el. Már korábban is ismerték egymást: a nyolcvanas évek végén egy időben tanultak a Berklee-n. Turner a Warner céghez szerződve 1998-ban jelentette meg áttörést hozó lemezét, Rosenwinkel pedig Paul Motian iskolájából kikerülve 2000-ben a Verve-nél kapta meg ugyanezt a lehetőséget. Mindketten játszottak a másik együttesében, közreműködtek egymás lemezein, zenei gondolkodásuk rokonsága 2000 tavaszán arra indította őket, hogy Turner/Rosenwinkel névvel három amerikai várost érintő közös turnéra induljanak.
A Ballad Sessions népszerű szerzeményekből (Gershwin: I Loves Your Porgy, Bernstein: Some Other Time) jazz örökzöldekből (Carmichael: Skylark, Camarata/Russell: No More, Altman/Lawrence: All or Nothing at All) és modern kompozíciókból (Shorter: Nefertiti, Hancock: Alone and I, Hutcherson: Visions, Desmond: Late Lament, Carla Bley: Jesus Maria) áll össze. Előző, In This World c. lemezén Turner hat saját kompozícióval jelentkezett, itt azonban háttérbe szorítja szerzői énjét. Az anyag megválasztása koncepcionális szándékot tükröz: szaxofonosként kívánja megfogalmazni a jazz-irodalomhoz és -hagyományokhoz fűződő viszonyát. A közelítésből egyértelműen kitűnik, hogy Turner nem lázadó, hanem szintetizáló muzsikus: a megfigyelt, elemzett és átlényegített ismeretek mindenekelőtt játéka harmóniai kifinomultságában öltenek formát. A szerzemények gazdagon strukturált belső világa a kifejezés megannyi dimenziója felé nyit utat, a tizenkét hang használata a modernség időtlen érzetét adja a zenének. Turner zenéje kiszámíthatatlan titokzatossággal építkezik és, minden bonyolultsága ellenére szabadon lélegzik. Ez a felfogás kitüntetett szerepet juttat a dallamnak, a szólók néha egy-egy melódia kibontásaként hatnak. Az előadásmód felszíni puritánsága befelé forduló, elegáns, mégis expresszív kifejezésmódot, érzékeny, szemlélődő muzsikusi alkatot takar. A zene hatásához nagy mértékben hozzájárul a szaxofon meleg, fínom, ugyanakkor erőteljes tónusa. Turner lenyűgöző könnyedséggel szökell fel s alá a harmóniai vázon, a felső regiszterekben kifejlesztett hajlékonysága lehetővé teszi, hogy a határokat feszegető, merész érzelmi kitörésekre ragadtassa magát. Ennek legszemléletesebb példája Shorter Nefertitije, amely a fokozás és a feloldás mesteri szintézisét teremti meg. A hatást máskor, pl. a Jesus Maria esetében a téma dísztelen, mélyen átélt intonálásával éri el.
Noha a lemezen végig a szaxofon tölt be meghatározó szerepet, a zene mégsem a szólista-teljesítményre, hanem az összjátékra épít. A kvintett mindössze három számban szerepel, egyébiránt hol a zongora, hol a gitár a szaxofon partnere. A Brad Mehldau helyébe lépő, lágy billentésű Hays kivételes beleérző-képességgel illeszkedik Turner világába, minőségileg újat, magasabb rendűt azonban Rosenwinkel hoz a zenébe. Játéka melodikus, gördülékeny, technikája kifogástalan, de ami ennél lényegesebb: szinte azonos levegővétellel kapcsolódik a szaxofon futamaihoz. A No More-ban a két hangszer úgy egészíti ki, dísziti vagy ellenpontozza a másikat, hogy az egymásba fonódó szólamok folyamatos inspirációként sarkallják kreativitásra a muzsikusokat.
Ha akad kifogásolnivaló ezen a magas szintű játékot nyújtó lemezen, az a borongós, vágyódó alaphangulat és a tempók egysíkúsága. Kétségtelen, hogy energia nem csak a kifejezés agresszivitásában, hanem a koncentrált összjátékban is megnyilvánulhat, az egyneműség azonban egy idő után – mint Charlie Haden hasonló jellegű, Art of the Song c. CD-je esetében - lankasztólag hat a figyelemre. Ez az ilyen témájú konceptlemezek közös veszélyforrása, amit csak olyan, elemi közlésvágytól hajtott muzsikusoknak sikerült elkerülniük, mint a Turnerre is nagy hatást gyakorolt John Coltrane.
Mark Turner – tenorszaxofon, Kurt Rosenwinkel – gitár, Kevin Hays – zongora, Larry Grenadier – bőgő, Brian Blade – dob
****
(Gramofon, 2000/7)