Pat Martino: Think Tank

 

Pat Martino kétszer született: először 1944-ben, ahogyan édesanyja a világra hozta. Másod­szor 1980-ban, egy sikeres agyműtét eredményeként, amely megmentette az életét, de elvette emlékezőtehetségét. Hallatlan akaraterejének, barátai segítségének és az orvostudomány fej­lettségének tudható be, hogy az akkor 36 éves gitárosnak a semmiből sikerült újra felépítenie muzsikusi önmagát. Sikerült a lehetetlen: 1987-ben már közönség elé lépett, sőt hanglemez készítésére is vállalkozott. Martinot a 90-es évek közepén a Blue Note kiadó szerződtette, előadói és oktatói tevékenységét azóta Amerikában ismét jelentős szakmai elismerés övezi, neve azonban Európában és Magyarországon a jazz szűk körein kívül ismeretlenül hangzik.

Pedig a pályáját Jimmy Smith, Jack McDuff, Jimmy McGriff soul-jazz zenekaraiban kezdő, virtuóz képességeket mutató muzsikus a 60-as években a modern jazzgitározás meg­újításának ígéretével robbant be a jazz világába. A hard bopban gyökerező stílusa, fejlett har­móniaérzéke, gitárjának robosztus, telt hangja, minden tempóban hosszú futamokra képes játéktechnikája a kortársak és a közönség körében egyaránt nagy megbecsülést szerzett neki. Öt lemezt késztett a Prestige kiadónál, majd egy ideig a Muse jelentette meg anyagait. (A 90-es évek második felében a 32 Jazz elnevezésű kiadó vállalkozott arra, hogy klasszikusnak számító lemezeit CD-n újra megjelenteti.)

A Think Tank Martino hatodik Blue Note-lemeze. Ezt megelőző, Live at Yoshi’s című albumán kedvelt fiatalkori felállásához tért vissza, s az egykori iskolatárs Joey DeFrancesco orgonistával illetve Billy Hart dobossal formált triójával remek koncertfelvétellel rukkolt elő. A Think Tanket nem klubokban, hanem stúdióban rögzítették, az oldott atmoszféra hiányáért azonban kárpótlást nyújt a sztárnévsor, aminél különbet aligha lehetne ma összeállítani. Kérdés, sikerült-e olyan kötőanyagot találni, amely úgy fogja össze az alkotóelemeket, hogy az egész több, mint a részek összege.

Martino fiatal korában Philadelphiában megismerkedett a nála idősebb iskolatárs John Coltrane-nel, s a vele akkor folytatott beszélgetések nagy befolyást gyakoroltak gondol­ko­dá­sára. A szaxofonos kompozícióit már korábbi lemezein is játszotta, Coltrane hatása azonban a legújabb opuson minden korábbinál erősebben megnyilvánul. A címadó szám a „Coltrane tenor” betűkből képez modális, eol hangsort, ezen kívül, hogy a kapcsolat még közvetlenebb legyen, áthangszerelt változatban elhangzik a szaxofonos Africa c. szerzeménye is. Coltrane szelleme azonban elérhetetlen távolságban lebeg a hangszeres tekintetben mégoly briliáns mai utódok feje fölött: előbbi a teoretikus megközelítés és az ihletet nélkülöző szólók, utóbbi a main stream-mé puhított előadásmód miatt hagy hiányérzetet a hallgatóban.

Egyértelműbb, egyneműbb és összeforrottabb a játék azokban a számokban (The Phineas Trane, Eathlings), amelyek lendületes jazz standardként szolgálnak alapul az improvi­zá­ci­ókhoz. Mintha ezek jobban feküdnének az előadóknak s magának Martinónak is, mint a gitáros kétségkívül újító gondolkodásról tanúskodó, de körzővel és vonalzóval papírra vetett, a konstruáltság érzetét keltő szerzeményei. A legmeghittebb pillanatokat azok az egyébként hagyományos jellegű balladák szerzik (az egyik Martino kompozíciója), amelyeket zongora-gitár, illetve zongora-szaxofon-gitár összeállításban szólalnak meg. A kölcsönös inspiráció, amely a többi darabban néha cserbenhagyja a zenészeket, ezekben a „lecsupaszított”, az érzelmeket előtérbe helyező darabokban ér csúcspontjára.

A lemez anyagának megfelelően a közreműködők teljesítménye is hullámzó. Martino gitárjátéka harmóniailag komplex, tudatos, virtuóz, de olykor függetleníti magát a ritmus­szek­ció lüktetésétől, Lovano a szokásosnál visszafogottabb, Rubalcaba a zongorajáték káprázatos arzenálját vonultatja fel, ám néha ő is keresi a helyét, McBride masszívan hozza a tempót, és lélegzetállító technikájú szólókra is vállalkozik. A lemez a legtöbbet Lewis Nash rendkívül kreatív dobolásának köszönheti: az ő modern felfogású játéka az a habarcs, ami a zene vázát összetartja, megköti és élvezetessé teszi. 

***

(Gramofon, 2003/4)