Paul Bley: Solo in Mondsee
Lehetnek a földkerekségen olyanok, akik pontosan tudják Paul Bley lemezeinek számát, egyes források száznál többre becsülik. Egy tény: 35 év szünet után ez az első szólóalbuma az ECM számára. 1972-es Open, to Love c. opusát ma is legjobbjai között tartják számon, s ha már adódik az összehasonlítás, tegyük meg. Azon: három Carla Bley- (köztük a szépséges Ida Lupino), két Annette Peacock- és két saját szerzemény. Ezen: tíz számozott saját „kompozíció” cím nélkül. Ebből nem az következik, hogy a zárkózott zongorista szerzőként ne volna jelentős, az viszont igen, hogy pályája első szakaszában a két hölgy darabjai alkották repertoárja zömét. Paul Bley viselte már a poszt-bop, avantgárd, free címkéket, de emiatt ne féljünk tőle. Van ez a remek Bösendorfer zongora a kis osztrák faluban, ahová leültette le őt Manfred Eicher kiadó 2001-ben, hogy a Mondsee variációkat szalagra rögzítse. Szöveges kapaszkodó semmi, minek is, ezért hát csak hallgassuk, hogy rájöjjünk: Bley esetében maga az improvizáció a kompozíció. Mindegy, honnan indul, és hova ér: az út az üzenet. Nem mondhatnánk, hogy követhetetlenül elvont, vagy riasztóan vad. Itt-ott persze kissé absztrakt, kevés bevett támaszt – téma, impro, lezárás – kínál, néha a kromatikába is beleszalad – de mi gond lehet ezzel a 21. században, túl minden izmuson? A tudatáram kivetülése, kapaszkodnánk a mentőövbe, ha biztosak volnánk abban, hogy a tudat az, ami kivetül. Inkább az ujjak kötetlen mozgása; fájdalmasan szép dallamtöredékek, rejtett utalások, lírai személyesség, tágasság, belső logika, formai szabadság. Végtére van tíz kiindulópont, tíz variáció – és sokféle érkezés. Paul Bley-t mindig másképpen kellett hallgatni. 75 évesen is.
* * * *
(Gramofon, 2007/3)