Dzsessz és telefon (Bell Atlantic Jazz Festival, Washington, DC)

 

WASHINGTON – Laza fekete zakóban, mappával a hóna alatt színpadra lép a fesz­tivál igazgatója, és az aszfalton nevelkedettek modorában hangot ad örömének, hogy a világ legátfogóbb és legdinamikusabb zenei eseményén az érdeklődő közön­séget köszöntheti. Mintegy kétszázan lehetünk, fehér, fekete, sárga és egyéb színű – vajon mi a politikailag korrekt sorrend? – dzsesszkedvelők az amerikai főváros egyik afro-amerikai kulturális központjának számító, 1200 férőhelyes Lincoln Színházban. A hangulat hőfokát a hir­telen beköszöntött melegben csúcsra járatott légkondicionáló határozza meg, a járatosak máris magukra húzzák a biztonsági okokból elhozott pulóverüket. Jól jön az újabb köszöntés, ezúttal a fő támogató telefontársaság ügyvezető igazgatójától, aki mintegy mellékesen bejelenti, hogy az est főszereplőjét, az újabban romantikus örökzöldeket kul­tiváló Charlie Haden kvartettjét nem kíséri a beharangozott 22 tagú vonószenekar, kel­lemes szórakozást mindenkinek.

Kezdetét veszi a Bell Atlantic fesztivál, az Egyesült Államok legnagyobb dzsessz-seregszemléje. A programot szervező, a Knitting Factory nevű alternatív zenei klubot is működtető, New York-i székhelyű Knitmedia vállalkozás Manhattanen (június 1-11) kí­vül Washingtonba (május 4-7, kilenc helyszín), Philadelphiába (május 11-14) és Bostonba (május 17-21) is elviszi a több mint egy hónapon át tartó sorozatot. A kínálat igazolni látszik a hangzatos beharangozást, a huszonhárom koncertnapon előadói stílusok és egyéniségek széles spektrumával találkozhat a közönség. A program (a világhálón: www.jazfest.com) néhány állandó közreműködőt leszámítva mindenütt más, a sztárok mellett szóhoz jutnak helyi tehetségek is. A rendezők nemcsak a koncertek szervezésével, hanem új művek megrendelésével is igyekeznek elősegíteni a dzsessz fejlődését és nép­szerűsítését. A legnagyobb eseménynek az avantgardista Ornette Coleman "A szabadság jelképe" című, húsz tagú kamarazenekarra írott művének bemutatója ígérkezik a New York-i fesztivál nyitányaként, de mindenütt sor kerül rendkívüli produkciókra.

Ilyennek jelezte a műsorfüzet Roz Nixon szerző-rendező Louis Armstrong tisztele­tére készített összeállítását, amelynek világbemutatóját Washingtonban, a Lincoln Szín­házban tartották. A légkondicionáló a fesztivál második napján is az ismert lendülettel keverte a levegőt a teremben, ám a létszámban változatlan közönséget nem a hideg lég­áramlatok, hanem a hevenyészett, rossz haknikra emlékeztető előadás és a közhelyes ke­retjáték kínos percei késztették folyamatos távozásra. Még szerencse, hogy Ravi Coltrane szaxofonos erőteljes modern együttese az est első felében lépett a színpadra.

A fesztivál rendezőinek nagyra törő terveit mintha a balsors kísérte volna: a fel­tö­rekvő gitáros, Russel Malone kvartettjét ötvenen hallgattuk a híres Blues Alley klub­ban, a legendás zongorista, Paul Bley varázslatos játékának éjfélkor tizenöten tapsoltunk a One Step Down klubban. Hogy az avantgárd Sun Ra Big Band vagy David S. Ware fellépését hányan nézték meg, azt csak sejthetjük. Többen voltak kíváncsiak a különböző zenei stí­lusokat elegyítő David Grisman mandolinos, illetve a Kennedy Központban in­gyenesen fellépő, latin-rockot játszó Los Lobos együttes koncertjére, akik igazi dzsessz-kötődés nélkül, a sokféleség jegyében kerültek a programba.

A Legends of the Bandstand veteránokból álló csapata viszont akár a fesztivál áru­védjegye lehetett volna: David Newman, Curtis Fuller, Cedar Walton, Percy Heath és Louis Hayes autentikus main stream játéka telt házakat vonzott a Blues Alley-be. Ők a múlt. A jövő ezen a fesztiválon nem körvonalazódott Washingtonban.

(Magyar Nemzet, 2000)