Fesztiválok tündöklése és bukása (Budapest-Debrecen)

 

Bekövetkezett az, amire régóta számítani lehetett: immár Budapesten is rendeznek jazz­fesz­tivált. A magyar kulturális élet főváros-központúságának ismeretében "természet­ellenes" fej­lemény volt a hetvenes években a rádió jóvoltából kialakuló vidéki fesz­ti­válok rendszere; s nem történt más, mint ezek elsorvadásával helyreállt az élet "rendje".

Szegeden, Nagykanizsán, Miskolcon, Békéscsabán csak elvétve rendeznek nagyobb szabású hangversenyeket, egyedül Debrecen maradt talpon. A rádió feladni látszik e téren vállalt kül­detését, végtére is háromnapos fesztivál tető alá hozása rengeteg energiát és költséget fel­emészt. Hogy mindez Damoklész kardját vonja az amúgy is agonizáló magyar jazzélet fölé? A vidék leépülésével párhuzamosan mindenesetre a fővárosban megnőtt a színvonalas jazzestek iránti igény. A Budapest Sportcsarnok felavatása minőségi változást hozott, noha a kínálatban a populáris, a rockkal rokon, nagy közönséget vonzó irányzatok az uralkodóak. A rádió kö­zéputas műsorpolitikája és a fúziós zene túlsúlya mellett hiányzik a színképről a kísérletező, kreatív vonulat.

Ez a hiány késztette az avantgárdot évek óta következetesen pártoló, annak műhelyt adó Közgazdasági Egyetem jazzklubjának vezetőit arra, hogy nemzetközi jazzfesztivál szervezé­sére vállalkozzanak. Erkölcsi alapot a klub múltja adott ehhez, s erre építve vonultatta fel a fesztivál azokat a neves muzsikusokat, akik az évek során a Kinizsi utcában megfordultak. Valutakeret nélkül, külföldi kormányok és a Soros alapítvány támogatásával jött létre a három nap programja, mindjárt európai színvonalú és rangú koncertekkel. A helyszín s a társrendező a Kamaraerdei Ifjúsági Park lett, amely ideális környezet az ilyen találkozókhoz. (Egyetlen szépséghibája, hogy nehezen megközelíthető.)

Tizennégy együttes és előadó mutatta be műsorát: mindannyian a kortárs jazz figyelemre méltó egyéniségei. Az, amit képviselnek, a jazzen belül is nonkomformista áramlatnak számít. Itt voltak a "hagyományos" free jazzt, a tiltakozás dühödt energiakitörésekből épülő zenéjét játszó kelet- és nyugatnémet muzsikusok (Peter Brötzmann, Peter Kowald – Helmut Sachse, Johannes Bauer, Manfred Herring); itt a hozzájuk képest konzervatív, mert szerkesztett, tematikus muzsikát játszó, hangszere legjobbjának számító Steve Lacy szopránszaxofonos; itt az emberi hangok, nyögések, bugyborékolások, sikolyok egész arzenálját felvonultató, angol Phil Minton; itt a zenei kollázsok és parafrázisok nagymestere, a holland Willem Breuker és zenekara; és itt az elektronikát zajkeltő eszközként használó amerikai Elliott Sharp basszus­gitáros. Nem mindegyik jelenés hatott revelációszerűen, de mindegyikben érezhető volt a tel­jes odaadás.

A fesztivál legfőbb erénye az volt, hogy sok és sokféle muzsikusi egyéniséget felvonul­tatott. A Szovjetunióból, pontosabban Litvániából érkezett Vlagyimir Csekaszin szaxofonos nemcsak kitűnő muzsikus, hanem született színpadi személyiség is. Magával ragadó happe­ninget celebrált a Kamaraerdőn. Első megközelítésre egyszerű paródiának vélhetnénk szipor­kázó, a humorral és az (ön)iróniával bőségesen élő szín-lelésüket; valójában olyan  zenei, szociális és politikai képzettársításokat ébresztett, ami arra utal, hogy Csekaszin szemében a jazz fontos társadalmi küldetést teljesít. Groteszk világot jelenít meg groteszk eszközökkel.

Az önkifejezés volt a kulcsszó a magyarok esetében is. Régen adhatott okot annyi biza­ko­dásra hazai előadók szereplése, mint ezen a seregszemlén. Binder Károly zongorista már nem ígéret: kiforrott muzsikus, önálló hanggal. A nyugatnémet Theo Jörgensman klarinétossal közös műsora két hasonló alkat izgalmas találkozása volt. Szabados György triójátékában és nagyzenekari darabjában a korábbiakhoz képest áttételesebben jelent meg a magyar népzene, kifejezésmódja egyetemes jelleget öltött. A trióban a visszafogottság, a partnerek közötti közvetlen kapcsolat jutott érvényre, a MAKUZ zenekarral előadott nagy ívű kompozíciójának szélsőséges dinamikai váltásai, kakofon csúcspontjai a mindenséggel szembesülő alkotó vívó­dását közvetítették katartikus hatással.

Dresch Mihály és Grencsó István Szabados szellemi köréhez tartoznak. A mesterével ellen­tétben Dresch zenéjében a magyar folklór egyre közvetlenebb kiindulási pont, s ez nemzeti jelleget ad a szaxofonos játékának. Előadásában a teremtés gesztusa dallamgaz­dag­sággal, ro­bosztus ritmussal és férfias tartással párosult, talán soha ilyen meggyőző erővel. Grencsó egészen más úton jár: többszólamú, finoman megkomponált, keleties harmóniákat és repetitív elemeket is használó megkapó zenéje azonban ugyanolyan sikert aratott.

A debreceni jazznapokat csak egy hét választotta el a kamaraerdei fesztiváltól, de a tá­volság időben és térben is jóval nagyobbnak tűnt. Minden találkozónak van valamilyen lelke, s ez Debrecenben megfáradni látszik. Koncepciótlanság, ötlettelenség, véletlenszerű tervezés jellemezte a 18. fesztivált; ilyen gyenge mezőny még soha nem fordult meg a városban. A magyar élgárda jelentős része távol maradt, a valutakeretből pedig csak két-három neves kül­földi együttes meghívására futotta. Az újításként a sörkertben mért habzó folyadék aligha nyújtott kárpótlást azoknak, akik rendkívüli élményeket várnak a legnagyobb magyar feszti­váltól.

Voltak nyomai újfajta törekvéseknek – például sok dixie-zene, latin est terve, vagy blues-együttesek meghívása –, ezek azonban nem lehetnek egy komoly, nemzetközinek szánt ren­dezvény pillérei. Különösen a rock-blues zenekarok (Hobó, Deák Bill Gyula) meghívása kér­dőjelezhető meg, még akkor is, ha ezzel a fiatal korosztály irányába akartak nyitni a rendezők. Jó, ha a zöldséglevesbe minél több alapanyag kerül, de dinnyét nem célszerű belerakni.

Huszonegy zenekar kapott meghívást, illetve ennyi jött el. Itt volt a látványos műsort adó kubai Los Papines ütős kvartett, az igényesen hangszerelt brazil zenét játszó Hermeto Pascoal, és napjaink legjobb gitárosainak egyike, a világszínvonalból bemutatót tartó amerikai John Scofield. És a magyarok? Megjelentek azok, akik nem a Kamaraerdőt vagy a nyugati haknit választották. Például Szakcsi Lakatos Béla, aki lemezkiadója, az amerikai GRP cég "New Age" elnevezésű, romantikus hangvételű, kellemesen dallamos zongoramuzsikájával hozta el a legújabb stí1t Debrecenbe. Vagy a finom kamarazenét játszó Trió Stendhal. Vagy Deseő Csaba brácsás a prágai Vojtech Eckert elegánsan swingelő kvartettjével. Vagy a mindig profi, de nem mindig kellően ihletett Super Trio egy amerikai szaxofonossal. Vagy Muck Ferenc stílus nélküli együttese. Vagy a Tomsits Rudolf vezetésével megszólaló rádiós nagyzenekar. Vagy Csepregi Gyula még nem letisztult, de új hangzásokkal és szerkesztésmóddal próbál­kozó fiatal együttese. És a dixie-bandák: a Molnár, a Debreceni és a Lucky Boys.

Voltak jól szereplő, s voltak kevésbé markáns fellépők, de valahogy minden belefolyt a szürkeségbe, az érdektelenségbe. A sportcsarnoki első hangversenyen harmad-negyedannyi néző lézengett, mint évekkel ezelőtt. Márpedig közönség nélkül nem jöhet létre igazi hangulat egy fesztiválon. Szervezésében, műsorválasztékában teljesen új alapokra kellene fektetni deb­receni találkozót ahhoz, hogy visszanyerje a jazzkedvelők bizalmát. Bizalmat szerezni ezek­ben a zavaros időkben? Nagyon nehéz. Hitelesség és akarat nélkül nem megy. Igaz, soha nem is ment.

(Magyar Nemzet, 1989)