A csermelyből folyóvá érő víz áradása (Amerikai szerzők estje)

 

Képzeljünk el egy országot, ahol – miközben Európában J.S. Bach a ba­rokk zene remekeit hozza létre – fe­hér telepesek azon fáradoznak, hogy Afrikából behurcolt rabszolgákkal meg­műveltessék ültetvényeiket; vagy ahol, mialatt az öreg kontinen­sen Wagner és Liszt a roman­tikus zeneirodalom nagy alkotásait veti papírra, puskával felszerelt pionírok szűzföldeket tör­nek fel a nyugati partokon, és aranyláz tör ki Alasz­kában.

A vegyes népességű és kultúrájú Észak-Amerika a huszadik század­ra kétségtelenül világtényezővé nőt­te ki magát, ahol pénzért minden megvásárolható: hatalom, dicsőség, földi javak – csak az évezredes kul­turális folytonosság nem. Aligha vé­letlen, hogy miközben a modem iro­dalomban és az audiovizuális mű­vészetekben úttörő jelentőségű irányzatok bölcsője volt az Újvilág, a huszadik század zenéjében koránt­sem játszik ilyen szerepet. A Nem­zeti Filharmónia hétfői nagyzeneka­ri bérleti estjét az amerikai muzsi­kának, pontosan Leonard Bernstein és Samuel Barber műveinek (kettő közülük 1977-ben már felhangzott Debrecenben) szentelték a rendezők – a gyér érdeklődésből ítélve mérsé­kelt eredménnyel. Alighanem a mű­sorválasztással volt a baj, nem egé­szen világos ugyanis, miért kapott Bernsteinnek két műve is helyet a műsorban.

Elkelt volna még néhány próba

Vannak, akik a karmesterként, médiaszemélyiségként és musicalek szerzőjeként életében Európában is rendkívül népszerű alkotót száza­dunk nagy komponistái közé sorol­ják, de ezt a nézetet még Ameriká­ban is kevesen osztják. Ha hiánypót­lás volt a szervezők célja, akkor a Chichesteri zsoltárok helyett inkább a századelő nagyja, Charles Ives, a két világháború között alkotott Aaron Copland, Edgar Varése vagy Henry Cowell, a modernisták közül a dodekafon Elliott Carter, a szerialista Milton Babbitt vagy az experimentalista John Cage valamelyik műve kívánkozott volna az össze­állításba, hogy csak a legnyilvánvalóbbakat említsük.

Az est amúgy olyan volt, mint a csermelyből folyóvá majd deltává szélesedő víz áradása. A vegyes ere­detű zenei rétegeket egymásra mon­tírozó Chichesteri zsoltárok (1965) hangjai visszhangtalanul haltak el a teremben. A zenekar és a kórus kü­lönösebb meggyőződés nélkül szó­laltatta meg a kvalitásainak igazolá­sára váró, háromtételes művet; az előadásra bizony ráfért volna még néhány próba. Barber The Lovers (A szeretők) című sodró erejű dalciklu­sa jobban járt, kifejező tolmácsolás­ban hangzott fel (szólót Ürmössy Imre énekelt), jóllehet a neoklasszi­kusként aposztrofált, valójában neoromantikus, expresszív, a dallam vezető szerepére és a világos megformáltságra nagy hangsúlyt fekte­tő szerző egynemű, a dzsessz né­mely harmóniai és ritmikai eszkö­zével is élő mérsékelten modern da­laiban nem fedeztük fel azokat a „szeretők vágyait felkorbácsoló je­leneteket", a „felfokozott erotikát", a „női szempárban feltáruló min­den­séget", amire a műsorlap alapján számíthattunk volna. Talán azért, mert a kórus szövegéből vajmi ke­veset értettünk, noha angolul éne­keltek.

Kötődés a hagyományokhoz

A koncert csúcspontja Bernstein 3. (Kaddis) szimfóniája (1963, átdol­gozva 1977) lett. A minősítő szó fon­tos kulcs a mű megértéséhez. A zsi­dó származású amerikai szerzők második nemzedékének három jeles képviselője – Copland, Bernstein, Gershwin – közül ő az, akinek munkássága erőteljesen kötődik sa­ját vallási és kulturális gyökereihez. A zsidó témák, egyházi énekek, bib­likus vonatkozások több művében közvetlenül megjelennek, amint ez a szimfó- niája is mutatta.

A pazarló tehetségű, ugyancsak neoklasszicistaként emlegetett, eklektikus szerző fölöttébb sok – mű- és közzenei – forrásból merített, és sokféle műfajban alkotott. A nagyszabású, ha­talmas appa­rátust – például a szokásosnál több ütőhangszert – igénylő, oratorikus jellegű szim­fónia az esendő földi lét és a transzcendentális világ drámai ellentétére épül. A nagy oratorikus tradícióhoz kapcsolódó, megindítóan személyes, himnikus hangvételű műben Berns­tein si­kerrel fogta egységbe a külön­böző, olykor egymással kontrasztáló zenei elemeket. A mű egyik pillére az Atyával párbeszédet folytató narrátor ének­beszéde (a brit David Mc­Shaene ki­váló előadásában), de fontos szerep jut a női szopránnak (Szabóki Tün­de mélyen átélt énekével) és a gyer­mekhangnak (fiúkórus helyett a Bá­nyai Júlia iskola karzaton elhelye­zett vegyeskara) is.

A 3. szimfóniában minden a he­lyére került: a Debreceni filharmo­nikus zenekar teljes len­dülettel ját­szott, a Debreceni Kodály Kórus meggyőző erővel énekelt, az est si­keréért odaadóan tevékenykedő, az amerikai zene vibráló sokféleséget magához szemmel láthatóan közel érző Szűcs Lajos karnagy jól kézben tartotta a folyamatokat.

A csermely a tengerbe ért.

(Hajdú-bihari napló, 1998)