Ismét feltámad? (Popzenei körkép 1981-ről)

„A beat halott." Ezzel a sokatmondóan lakonikus megállapítással kezdi a popzene történetét taglaló elemzését egy ifjú szerző a Mozgó Világ decemberi számában, amelyben három írás is foglalkozik a popkultúrával.

Most ne akadjunk fenn azon, hogy egy fiataloknak szánt folyó­irat miért tart érdemesnek három dolgozatot is közölni egy olyan témáról, amiről eszerint már csak múlt időben lehet beszélni; érjük be annyival, hogy kiegészítjük a tetszetős kinyilat­koztatást: igen, a beat nemcsak hogy halott, hanem már születése pillanatában magán hor­dozta elmúlásának jegyeit; pusztulása legalább annyira törvényszerű volt, mint világra jötte. Épp ezért élete is legalább annyira törvényszerű, mint halála volt.

A szórakoztatás forradalma

Lelkesítő eszmék, ideálok, lázas készülődések, közös hitek, cselekvések, társadalmi, gazda­sági liberalizálódás, az elit és tömegkultúra különbségét feloldó, a „társadalmi gyakorlat bor­nírt értékeit elutasító és azokat cselekvő, konstruktív módon meghaladni akaró mozgalom" zenéjének ígérete – így tartja ma számon az elemző tudat a „hőskort", a hatvanas évek – leg­alábbis a beatzene szempontjából – jellemző jegyeit. És a jelenét, a nyolcvanas évekét? Kiáb­rándulás, illúzióvesztés, depresszió, félelem, atomizálódás, eszmék, értékek devalválódása, manipuláció, a zene üzletiesedése – hogy csak a legkézenfekvőbb jelzőket soroljuk. A kü­lönbség aggasztó. „Az" a zene, mint mondják, társadalmi tartalmával robbantotta a könnyű­zene világát: kifejezte a hatvanas évek fiatalságának életérzéseit, vágyait. Mai, hamvába holt utódja már legfeljebb saját profi voltával azonos, minden progresszivitását elvesztette, jól jövedelmező iparággá vált. S mivel „valami minősége által az, ami, s ha elveszti minőségét, ezzel megszűnik az lenni, ami", a beat már nem létezik, csak van.

Logikusnak tetsző okfejtés; különösen, hogy Hegel-idézetet is felfedezni benne Valóban, legjobb, ha leszámolunk az illúziókkal. De azért – hogy másik, közkeletű idézettel is éljünk – vigyázzunk, nehogy a fürdővízzel a gyereket is kiöntsük.

Azokat a reményeket, amiket egykor a mozgalomhoz és a zenéhez fűztek, a beat két­ségtelenül nem váltotta valóra. Nem lett „új idők új dala", önkifejező jellege elmosódott, a művészet forradalma helyett a szórakoztatás forradalmát hozta el. Ám várható-e más egy közkeletű zenétől? Volt-e más alternatívája a beatnek, mint a zenei értelemben vett pro­fesszionalizálódás, s ezzel párhuzamosan, a társadalmi közeg megváltozásával a közéleti töltés mérséklődése?

Ha a „magas" művészetek felől nézzük, a beatnek csak kis hányada minősül esztétikailag is értékelhető teljesítménynek; de ha arra gondolunk, hogy az eltelt két évtizedben éppen az említett professzionalizálódás miatt hogyan változtatta meg az ifjúság zenei ízlését, befogadói magatartását és a szórakoztató zene egész szerkezetét, akkor már azt kell mondanunk: kár, hogy beat meghalt – de nem élt, s ma sem él hiába. Igaz, hogy nem beatnek, hanem popnak nevezik. De ez a popzene stílusait, formáit, anyagát tekintve sokkal színvonalasabb, magasabb rendű, mint a kezdeti időszak egyedül üdvözítőnek kikiáltott muzsikája volt S erről a fejlődésről a „teoretikusok" előszeretettel elfelejtkeznek. Pedig ki tudja, hogy nem ez a mennyiségi és minőségi változás lesz-e egykor az alapja egy új „beat-korszaknak"?

Nemcsak nosztalgia

Mindenesetre ahhoz képest, hogy a beat kimúlt, a popzene meglehetősen élénken virágzik Magyarországon. Az ifjúsági sajtóban sem gyászbeszédeket, hanem a prosperitás látszatát keltő popélet kérdéseit firtató írásokat lehet olvasni egyre nagyobb számban. Megélénkültek a rádió és a televízió műsorai is. Ami korábban soha nem fordulhatott elő: három poptémájú könyv is napvilágot látott, John Lennonról, a hetvenes évek rockzenéjéről és a Koncert című filmről. Az olvasói érdeklődés azt mutatja, hogy a fiatalok nemcsak technocol rapid helyett használják ezt a zenét.

Több óriás koncertet is rendeztek 1981-ben, Dorogon és az óbudai szigeten valamennyi vezető zenekar fellépett, a Nagyvárad tér környékén pedig a country-zenekarok tartották meg első seregszemléjüket. Az év eseménye a nyolc éve feloszlott és márciusban egy fellépésre újból összeállt legendás Illés-együttes hangversenye, az erről készült hangalbum és film megjelenése volt. A hatalmas siker (a lemezből egy hónap alatt 100 ezer példány kelt el) jelzi, hogy továbbra is él az igény a hasonlóan progresszív tartalmú popzene iránt. Az „Illés-jelenség" mögött azonban a nosztalgia is tetten érhető, amit a rock and roll, a twist és más táncok feltámasztásával oly ügyesen lovagolt meg a Hungária együttes (első lemezükből 230 ezer, második lemezükből rövid idő alatt 150 ezer példány fogyott el).

Hamvasztás helyett

S ha már a népszerűség egyik fokmerőjénél, a hanglemezkiadásnál tartunk: 1981-ben 6,7 millió darab hazai hanglemez kelt el, ebből 1,7 millió volt a komolyzene és az irodalom, 4,2 millió pedig a pop, rock és a dzsessz. A műfaj ma már kétségtelen óriási üzlet. Ebből a szempontból a már nevezetteken kívül az Edda, a Karthágó, az Omega, a Neoton, Komár László, a P. Mobil és Szűcs Judit lemezeinek a kiadása volt a legindokoltabb, mert mind meghaladta a 70 ezres példányszámot. Nem jelentkezett viszont új lemezzel az LGT, a Fonográf, a V'Moto-rock, a HBB, a Korál és a Mini.

Jelez-e tartalommal is mérhető tendenciákat a hanglemezkiadás? Nem: a helyzet idén is a kialakult erővonalak mentén rendeződött. Arányát tekintve még mindig a kemény rock vezet, bér lendülete már rég kifulladt, közlendője csak jelszavak ismétlésére szorítkozik. (A P. Mobil sikere nyolc év konok kitartásának is tulajdonítható.) Való igaz: ha alaposabban végig­hall­gatjuk, kevés figyelemreméltó, szellemileg is értékelhető teljesítmény fűződik a magyar pop­zene legutóbbi esztendeiéhez.

Ami új és izgalmasnak ígérkezik, az inkább a gimnáziumokban, művelődési házakban ismét gomba módra szaporodó, kezdetleges felszereléssel és zenei tudással, de annál nagyobb hittel és elszántsággal zenélő együttesektől remélhető. Az új hullám zenekarai (közéjük tartozik az év két felfedezettje, a Fórum és a KFT is) már nemcsak a hagyományos tánczene védvonalait, hanem az egykori beatgeneráció hivatásossá lett, pozíciókat szerzett tagjait is támadják az önkifejezésre, a kollektív közérzet megfogalmazására törekvő programjukkal. Egyelőre még a falakon kívülről, de egyre nagyobb közönségbázist szerezve, az „aranykor" illúzióteremtő időszakát felidézve.

A beat halott – vagy ismét feltámad?

(Hajdú-bihari Napló, 1981)