Kertész Gyula érdemes művész
A szakma etikai szabályai tiltják, hogy újságíró privatizáljon, vagyis magánügyeit közügyként terjessze a közönség elé. Vállalva a szabályszegés ódiumát úgy érzem, a Kertész Gyulát köszöntő cikket személyes közléssel kell kezdenem: magánemberként is örömmel töltött el, hogy a Csokonai Színház Erkel-díjas operarendezőjét most Érdemes Művész címmel tüntették ki. Pályafutásának ugyan csak az utóbbi néhány esztendőben vagyok tanúja, de ez idő alatt őt kiváló művésznek és kiváló embernek ismertem meg, olyannak, akinek közlendőire mindig érdemes figyelni.
E két tulajdonság nem olyan gyakran párosul egymással, hogy ne tarthatnánk kivételes adottságnak együttesüket. Mert bizony ritka az olyan művészember, akinek szakmaszeretetéhez, lelkesedéséhez, hitéhez, tehetségéhez, érzékenységéhez nyitottság, átfogó érdeklődés, biztos értékítélet és 48 évesen is töretlen lendület társul. Kertész Gyula esetében ezek az irigylésre méltó tulajdonságok olyan természetesnek tűnnek, amilyen természetes mindennapi megnyilvánulásaiban ő maga.
Talán ez a természetesség jellemzi őt a legjobban; így él már 16 éve Debrecenben, s így viszonyul munkájának sokak által eltemetett vagy ellenkezőleg, túl misztifikált tárgyához, az operához. Bizonyára elhárítaná a feltételezést, de ha ma valahol elhangzik a fogalom, hogy debreceni opera, akkor az első név, ami utána következik, biztosan az övé lesz. S ez megint csak természetes, mert Kertész Gyula ténykedése 1964 óta összeforrott a debreceni operatársulat történetével.
Abban az időszakban, amikor világszerte az opera válságáról cikkeztek, Kertésznek nagy elődei nyomdokába lépve sikerült olyan stabil operatársulatot létrehoznia, és olyan művészi színvonalú előadás-sorozatot produkálnia, amely a lehetőségek – viszonylag szűk előadói apparátus – és a körülmények – alig három évtizedes operakultúra – figyelembe vételével bátran nevezhető rendkívülinek és, legalábbis saját hazánkon belül, példamutatónak.
Ezek a sikerek – a közönség ovációja, a kritika elismerése, a szakmai nívódíjak, a rádiófelvételek – persze nem egy ember erőfeszítéseinek rózsaszínű gyümölcsei. Ehhez a társulat egészének áldozatos összmunkája kellett – aminek kialakításában viszont döntő érdemei vannak Kertész Gyulának. Noha ő maga úgy vélekedik, hogy az előadások első számú ura a karmester, aki estéről estére megteremti a drámát s a rendező a „kispadon" ül tehetetlenül; egészében véve mégis ő a társulat lelke, motorja, szervezője és irányítója. Nemcsak helyzete, hanem elkötelezettsége és kezdeményező képessége révén. Az előadásokban valóban nem játszik szerepet; „csak" létrehozásukban, de akkor annál felelősebbet. Amitől végül is az függ, hogy mi történik majd a színpadon.
Kertész művészi hitvallásának középpontjában a közönség áll, eszménye a plebejus, a mindenkihez szóló színház. A közönséget kikezdhetetlen értékű művek bemutatásával szolgálja, amikhez teljes alázattal közeledik, s rendezés közben arra igyekszik a művészeket ösztönözni, hogy mindenekelőtt a muzsika szépségét érzékeltessék. Hiszen a zene akkor szólal meg, amikor kevés a szó, s a szép hang az emberiség egyik legcsodálatosabb adománya. Ezért nem aggódik az opera sorsáért: az évezredes hagyományok, dalok, balladák bizonyítják, hogy az énekes kifejezés valahol mélyen bennünk gyökerezik; felfokozott érzéseit az ember mindig énekben tolmácsolta, s várhatóan ezután sem lesz másképp.
Az operairodalom legnagyobb remekműveiben utolérhetetlen tökéletességgel ötvöződik az ének és a muzsika. Kertész szerint a jó operaelőadás feltétele a hiteles zenei közvetítés és a színpadi megjelenítés szinkronja. Ha a zene a maga nagyszerűségében csendül fel, akkor legtöbb esetben az előadás is megállja a helyét. Ezért kell a rendezőnek nemcsak szcenikailag, hanem zeneileg is magas szintű felkészültséggel bírnia.
Erre az összhangra az utóbbi másfél évtizedből számtalan példa a Bohémélettel, a Kékszakállú herceg várával kezdve a Tanhäuseren, az Igor hercegen át a Hovanscsináig és a Don Carlosig. Pályafutása során Kertész Gyula 70 operát állított színpadra, mennyiségileg és minőségileg egyaránt imponáló összképben. De nem az a típus, aki saját babérjain üldögélve kívánja leélni hátralevő életét. Nagy bánata, hogy a zeneirodalom jelentős részét nem tudják Debrecenben eljátszani, mert nincsenek meg hozzá a feltételek. Százharminckét opera zongorakivonatát őrzi lakásán, amelyeknek nagy része már csak vágy marad. Klasszikus művek, modern alkotások, magyarok, olaszok, németek – mind megannyi színpadra kívánkozó, vonzó cím. De a takaró megszabja, hogy a debreceni opera meddig nyújtózkodjék, s az eddigiek alapján eztán is van remény arra, hogy rövidebb lábakkal messzire jussanak.
Személyes megjegyzéssel kezdtem ezt az írást, s a kerekség kedvéért személyes élménnyel fejezem is be. Amikor néhány napja Kertész Gyula lakásán a kitüntetés apropóján beszélgettünk, a harmadik óra vége felé még elővett egy magnófelvételt, amit a pármai énekversenyen készített, ahol zsűritagként vett részt. Olyan buzgalommal, olyan lelkesedéssel akarta nekem bemutatni a verseny hangulatát, a jobbnál jobb énekesek zengő orgánumát, hogy teljesen belemerültünk a zene atmoszférájába. S elbúcsúzván csak odakint az utcán jutott eszembe, hogy még nem is gratuláltam neki az Érdemes Művész címhez.
(Hajdú-bihari Napló, 1979)