Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Kertész Gyula érdemes művész

 

A szakma etikai szabályai tiltják, hogy újságíró pri­vatizáljon, vagyis magán­ügyeit közügyként terjessze a közönség elé. Vállalva a sza­bályszegés ódiumát úgy ér­zem, a Kertész Gyulát kö­szöntő cikket személyes köz­léssel kell kezdenem: ma­gánemberként is örömmel töltött el, hogy a Csokonai Színház Erkel-díjas opera­rendezőjét most Érdemes Mű­vész címmel tüntették ki. Pá­lyafutásának ugyan csak az utóbbi néhány esztendőben vagyok tanúja, de ez idő alatt őt kiváló művésznek és kiváló embernek ismertem meg, olyannak, akinek köz­lendőire mindig érdemes fi­gyelni.

E két tulajdonság nem olyan gyakran párosul egymással, hogy ne tarthatnánk kivételes adottságnak együttesüket. Mert bizony ritka az olyan művészember, akinek szakmaszere­teté­hez, lelkese­déséhez, hitéhez, tehetségé­hez, érzékenységéhez nyitott­ság, átfogó érdeklődés, biztos értékítélet és 48 évesen is tö­retlen lendület társul. Ker­tész Gyula esetében ezek az irigy­lésre méltó tulajdonsá­gok olyan természetesnek tűnnek, amilyen természetes mindennapi megnyilvánulá­saiban ő maga.

Talán ez a természetesség jellemzi őt a legjobban; így él már 16 éve Debrecenben, s így viszonyul munkájának sokak által eltemetett vagy ellenkezőleg, túl misztifikált tárgyához, az operához. Bi­zonyára elhárítaná a feltéte­lezést, de ha ma valahol el­hangzik a fogalom, hogy deb­receni opera, akkor az első név, ami utána következik, biztosan az övé lesz. S ez megint csak természetes, mert Kertész Gyula ténykedése 1964 óta összeforrott a debre­ceni opera­tár­sulat történeté­vel.

Abban az időszakban, ami­kor világszerte az opera vál­ságáról cikkeztek, Kertész­nek nagy elődei nyomdoká­ba lépve sikerült olyan sta­bil operatársulatot létrehoz­nia, és olyan művészi színvo­nalú előadás-sorozatot pro­dukálnia, amely a lehetősé­gek – viszonylag szűk elő­adói apparátus – és a körül­mények – alig három évti­zedes operakultúra – figye­lembe vételével bátran nevez­hető rendkívülinek és, leg­alábbis saját hazánkon belül, példamutatónak.

Ezek a sikerek – a közön­ség ovációja, a kritika elis­merése, a szakmai nívódíjak, a rádió­felvételek – persze nem egy ember erőfeszítései­nek rózsaszínű gyümölcsei. Ehhez a társulat egészének áldozatos összmunkája kel­lett – aminek kialakításában viszont döntő érdemei van­nak Kertész Gyulának. Noha ő maga úgy vélekedik, hogy az előadások első számú ura a kar­mester, aki estéről esté­re megteremti a drámát s a rendező a „kispadon" ül tehe­tetlenül; egészében véve mégis ő a társulat lelke, mo­torja, szervezője és irányító­ja. Nemcsak helyzete, hanem elkötelezettsége és kezdemé­nyező képessége révén. Az előadásokban valóban nem játszik szerepet; „csak" lét­rehozásukban, de akkor an­nál felelősebbet. Amitől vé­gül is az függ, hogy mi tör­ténik majd a színpadon.

Kertész művészi hitvallá­sának középpontjában a kö­zönség áll, eszménye a plebe­jus, a mindenkihez szóló színház. A közönséget ki­kezdhetetlen értékű művek bemutatásával szol­gálja, amikhez teljes alázattal kö­zeledik, s rendezés közben arra igyekszik a művészeket ösztönözni, hogy mindenek­előtt a muzsika szépségét érzékeltessék. Hiszen a zene akkor szólal meg, amikor kevés a szó, s a szép hang az emberiség egyik legcsodála­tosabb adománya. Ezért nem aggódik az opera sorsáért: az évezredes hagyományok, da­lok, balladák bizonyítják, hogy az énekes kifejezés valahol mélyen bennünk gyökerezik; felfokozott érzéseit az ember mindig énekben tolmácsolta, s várhatóan ezután sem lesz másképp.

Az operairodalom legna­gyobb remekműveiben utol­érhetetlen tökéletességgel öt­vöződik az ének és a muzsika. Kertész szerint a jó operaelőadás feltétele a hiteles zenei közvetítés és a színpadi megjelenítés szinkronja. Ha a zene a maga nagyszerűségében csendül fel, akkor legtöbb esetben az előadás is megállja a helyét. Ezért kell a rendezőnek nemcsak szcenikailag, hanem zeneileg is magas szintű felkészültséggel bírnia.

Erre az összhangra az utóbbi másfél évtizedből számtalan példa a Bohémélettel, a Kék­szakállú herceg várával kezdve a Tanhäuseren, az Igor hercegen át a Hovanscsináig és a Don Carlosig. Pályafutása során Kertész Gyula 70 operát állított színpadra, mennyiségileg és minő­ségileg egyaránt imponáló összképben. De nem az a típus, aki saját babérjain üldögélve kívánja leélni hátralevő életét. Nagy bánata, hogy a zeneirodalom jelentős részét nem tudják Deb­re­cenben eljátszani, mert nincsenek meg hozzá a fel­tételek. Százharminckét ope­ra zongora­ki­vonatát őrzi la­kásán, amelyeknek nagy ré­sze már csak vágy marad. Klasszikus művek, modern alkotások, magyarok, ola­szok, németek – mind meg­annyi színpadra kívánkozó, vonzó cím. De a takaró meg­szabja, hogy a debreceni ope­ra meddig nyújtózkodjék, s az eddigiek alapján eztán is van remény arra, hogy rövi­debb lábakkal messzire jus­sanak.

Személyes megjegyzéssel kezdtem ezt az írást, s a ke­rekség kedvéért személyes élménnyel fejezem is be. Amikor néhány napja Ker­tész Gyula lakásán a kitünte­tés apropóján beszél­gettünk, a harmadik óra vége felé még elővett egy magnófelvételt, amit a pármai énekversenyen készített, ahol zsűritagként vett részt. Olyan buzgalommal, olyan lelkesedéssel akarta nekem bemutatni a verseny hangulatát, a jobbnál jobb énekesek zengő orgánumát, hogy teljesen belemerültünk a zene atmoszférájába. S elbúcsúzván csak odakint az utcán jutott eszembe, hogy még nem is gratuláltam neki az Érdemes Művész címhez.

(Hajdú-bihari Napló, 1979)