Mesterkurzus (David Pownall)
Zsdanov a szerepét tanulja. Jelenésére vár, közben a zeneművészek kongresszusán tervezett felszólalásának szövegét gyakorolja. A gramofonról dixieland-muzsika szól.
Nyílik az ajtó, fegyveres örök kíséretében belép Prokofjev és Sosztakovics. Zsdanov összerezzen, lekapja a lemezt, de zavara csak egy pillanatig tart. Felölti fölényes, kioktató pózát, s lekezelően beszédbe elegyedik a várakozó vendégekkel. Hirtelen vécéöblítés zaja hallatszik a szoba sarkában felállított hatalmas, csak combtőig látható szobor talapzata mögül. Sliccét gombolva Joszif Viszarionovics Sztálin lép a jelenlévők közé. Megkezdődik az előadás.
A főszerep természetesen Sztáliné. Hol nyájas, hol vérszomjas macskaként játszik a megszeppent egerekkel. Valósággal brillíroz: mosolyog, barátságosan érdeklődő, majd vérfagyasztó ordításban tör ki; aztán ismét maszkot cserél. A két jámbor művész gyanakodva figyeli, hogy mire megy ki a játék: másfajta gondolatokhoz szokott agyuk nem látja át, hogy a tét a zenészek térdre kényszerítése az írók, festők stb. után. Zsdanov, a luciferi végrehajtó már mindent megfelelően elrendezett a művészeti életben, csak a zene van hátra, ez a fogalmilag legnehezebben megragadható művészet; nem véletlen, hogy a hírhedt kulturnacsalnyik gyűlöli a vele szemben állókat. Folyik a vodka, a vezér egyre sűrűbben váltogatja álarcait, míg végül kibújik a szög a zsákból: arra akarja rábírni a komponistákat, hagyjanak fel avantgárd, a tömegek számára követhetetlen műveikkel, álljanak be ők is a sorba, szerezzenek „népi alapokon álló" muzsikát. A küzdelem azonban függőben marad: a nagyjelenet után Sztálin összecsuklik, elterül a zongorán; a vodka megtette a magáét.
David Pownall angol származású író hangjátéka világpremierként került a debreceni Csokonai Színház stúdiószínpadára Pinczés István rendezésében, s öt éve még szenzáció lehetett volna. Az előadás pontos, a színészek derekasan helytállnak a jelenlét intenzitását felfokozó szűk játéktérben (a vezér: Oszter Sándor m.v.), ám az est nem kelt különösebb rezonanciát: a néző hűvös kívülállással szemléli az ördögi összecsapást. Néhány napja végezték ki a szomszéd országban Sztálin utolsó európai helytartóját. Európa keleti felében gyors fordulatot vett föl a történelem kereke, négy évtizede várt változás zajlik le hetek, hónapok alatt. A mozdíthatatlannak hitt jelen helyébe a jövő reményteljes ígérete lép: a történelem színpada hatástalanítja a színpadi történelmet. Teljhatalmú diktátor? Élet és halál uraként országló nagyvezér? Most már nem róla szól a történelem, a borzalmak legfeljebb mementóként léteznek; a volt helyett a lesz az élet kérdése.
Joszif Viszarionovics és társai ezentúl legfeljebb Madame Tussaud panoptikumában lehetnek érdekesek számunkra.
(ÚTON, 1989)