Operett zászlódíszben (Huszka Jenő: Mária főhadnagy)
Idősebb kollégáim úgy tartják, negyven évvel ezelőtt még típusokat kívánt az operett játszás: primadonnákat, bonvivánokat, szubretteket, táncos komikusokat. Idősebb kollégáim, ha manapság operetteket néznek, zavarban vannak, mert vagy prózai színészeket, vagy operaénekeseket látnak az operett előadásokon; s mint alkalomadtán bátorkodnak megjegyezni, a kettő nem ugyanaz.
Mivel magamnak nem lehetnek békebeli operett élményeim, hitelt kell adnom tapasztalt kollégáim észrevételeinek. Annál is inkább, mert operett előadásokon én sem operett színészekkel, hanem prózistákkal és operistákkal. találkozom, tisztelet a kivételnek. Amiből szükségképpen adódik a következtetés, hogy operettet játszani nehéz, sőt szinte lehetetlen vállalkozás: ha komolyan vesszük a műfaj törvényszerűségeit. De miért játszanánk operettet, ha éppen azokról nem vennénk tudomást?
Fából vaskarikának tűnik a minősítés: korszerű operett játszás. Operettet nem korszerűen, hanem operettszerűen kell játszani, s minden akkor lesz korszerű, ha jó. De legyünk őszinték: hány olyan színészről tudunk Debrecenben, aki ennek a követelménynek megfelel? Aki ugyanúgy tud énekelni, mint táncolni, s még színészként is képes jelen lenni a színen? A magam részéről csak kettőt ismerek: Kállay Borit és O. Szabó Istvánt. Huszka Jenő Mária főhadnagy című operettjének azonban 17 szereplője van, s nem mindet játsszák ők ketten.
Régi, s alapvető dilemmája a debreceni operett előadásoknak, hogy operisták és prózisták osztoznak a szerepeken. Ennek zenei szempontból az a konzekvenciája, hogy ha egy operista énekelni kezd, azonnal szánakozni valóvá válnak mellette a prózisták; s ha egy prózista játszani kezd, nevetségessé lesznek mellette az operisták. A konfrontációtól mindkét tábor, de leginkább a közönség szenved; s ez alól nem vonhatta ki magát a Mária főhadnagy bemutatója sem.
Ha jól meggondoljuk, igazán énekelni ebben az előadásban egyedül Czakó Mária tud. Szépen artikulált áriái, bájos színpadi jelenléte, finom egyénisége méltán szerez megkülönböztetett tapsot ennek a sajnálatosan kevéssé foglalkoztatott énekesnőnek. A kérdés csak az, kell-e tudni operai szinten énekelni minden operettszínésznek. Mert ha kell, akkor nem operettnek, hanem tragédiának vagyunk részesei ebben az előadásban. Ha viszont nem kell, akkor nem szabad az ilyesfajta szembesítésnek kitenni a prózistákat, mert ezt a viszonyítást képtelenek állni. Pedig lehet, hogy szerepüknek egyébként megfelelnének.
Mint teszi azt O. Szabó István. Ez a tényleg sokoldalú, remek színész rendre vezető ereje az operett produkcióknak. Akármit csinál, él a színpadon, van atmoszférája, kisugárzása, jól táncol, természetesen mozog, s esetében elfelejtjük, hogy énekhangja nem operai: mert alakításával képes a figyelmet az éneklés technikai követelményeiről a szerepformálás színészi eszközeire terelni. Lehet, hogy néha kissé könnyedre veszi a figurát (mint itt a cigányos ízekkel), de végeredményben ez is belefér az összképbe: a magával ragadó játékba.
Hozzá képest Kállay Bori inkább a par excellence operett színész. Énekhangja az operistákhoz képest erőtlenebb, csiszolatlanabb, a prózistákhoz viszonyítva azonban fényesen cseng. Ugyan változatlanul az a meggyőződésem, hogy a szubrett szerepében mozog a legotthonosabban, de be kell látni, hogy a kényszer időnként primadonnát csinál a szubrettből. Becsületére legyen mondva, ebben is megállja a helyét, ám arról nem a néző tehet, ha szívesebben látja őt korábbi, sikeres szerepkörében. Nem beszélve arról, hogy rövid időn belül ez a második nadrágos feladata – színésznő létére.
Utódjaként Raszler Ildikó még kissé mereven mozog a színpadon. Énekhangja annyira mély, hogy tulajdonképpen nincs is, tánca viszont ígéretesen ritmikus. Az az érzésem, hogy nem igazán alkatára szabott ez a figura, de ezt méltánylandó odaadással igyekszik cáfolni.
Leginkább Vókó János az áldozata az opera-próza ellentétnek. A fiatal színész alkatilag megfelelő a bonviván szerepre, színpadi jelenléte is otthonosabbá, érettebbé vált az idők során, de ha énekelni kell... Hogy hangja nem tenor, az rendjén van, de ha már ez a kényszerhelyzet, kaphatott volna annyi rendezői vagy karmesteri segítséget, hogy például mentesüljön a kötelező szólók alól, és parlandóval hidalja át a hangi hiányosságokat.
Látható még az előadásban Melis Gábor, Tunyogi Péter, Lavotta Károly, Kőrössy Anni, Wellmann György, Szabó Ibolya, Vajay Péter, Hajdú Péter, Szilvási István, Ury Tibor, valamint Sz. Kovács Gyula (aki hetvenes éveiben is tiszteletre méltó energiával s nem kis humorérzékkel állja a sarat) és Korcsmáros Jenő (fél gőzzel is mulatságos perceket szerezve). Az énekkart és a megnevezetlen zenekart jól fogta össze Tarnay György (váltótársa Pazar István); nyilván a hangszerelés függvénye, hogy az együttes alkalmanként rezesbandaként szól, elnyomva a vonósok hangját.
A rendező, Kertész Gyula nem lett hűtlen operai múltjához: szereti a szép jelmezeket (Greguss Ildikó), a látványos díszleteket (Szabó Ágnes) és a hatásos tablókat; mindazonáltal teret engedett a színészi kedvteléseknek is. Nem tagadhatom, hogy az első felvonás közepétől a második felvonás végéig jól szórakoztam, és sokat nevettem. A harmadik felvonásban erőt vett rajtam az operett előadások végén szokásosan eluralkodó unalom, az eleve elrendeltség érzése. Itt már a rendező sem bízott a matériában: gyertyákat és óriási piros-fehér-zöld zászlót cipelő huszárokat vonultatott fel a finálé hatásosabbá tételére, minden belső logika nélkül. Állítólag ez az egyetlen operett, amely komolyan alapozhat arra, hogy a hazafias érzületeket megpengesse – nem tudom, hogy eme szent dolgok valóban az operett hatáskörébe utalhatók-e. Itt mindenesetre sok lett a jóból – bár ezzel együtt hosszú, sikeres élet ígérkezik a Mária főhadnagy számára.
(Hajdú-bihari Napló, 1985)