Operettvilág (Szirmai Albert: Mágnás Miska)
Hajlamos volnék aképpen vélekedni, hogy az operett megközelítésének adekvát módja ma már nem lehet más, mint az irónia; de ismerve a realitásokat, aligha vitatható el a színházaknak, mint élet- és mesepótló funkciókat- is betöltő intézményeknek, joga, hogy a szórakoztatás elsődleges követelményét szem előtt tartva, vállalják az áttételek nélküli megjelenítés anakronizmusát is.
Ez természetesen mentesíti az embert a tartalmi elemzés fárasztóan gondolatigényes kötelme alól, viszont azzal az előnnyel jár, hogy több hely s figyelem juthat az előadás formai elemeinek máskor bizony gyakran szűk terjedelemre korlátozott értékelésére – aminek alighanem egyaránt örül közönség és társulat. A további fölösleges alapvetéseket mellőzve, lássuk hát, mire jutott a Csokonai Színház a Mágnás Miskával, Szirmai Albert operettjével.
A jelekből ítélve Beke Sándor rendező (mint vendég), ha nem akarta is idézőjelbe tenni a háromfelvonásos játékot, kísérletet tett arra, hogy díszlet, jelmez, koreográfia és színészi játék befolyásolásával némileg valószerűbbé tegye a mű rózsaszín álomvilágát. Elidegenítő effektusokkal (háttérvetítés, groteszk tánclépések, jelzésszerű díszlet) próbálta elejét venni a közönség azonosulásának, s inkább a játék, a játékosság érzékelésére kívánta rávezetni a nézőket, így kínálva reálisabb alapot az este természetéhez. Sok esetben sikerrel. Mivel azonban elképzelései nem az alapanyag átértékelésére, hanem annak lényegét, megtartva pusztán befogadhatóságára irányultak, gyakran szükségszerűen felemás megoldásokhoz vezettek. A tökéletlenül működő sztroboszkóp, a totálfényben elhalványuló vetített háttér, s a tánckar szögletes mozgása (koreográfus: Majoros Sándor) nem érte el a tervezett hatást; afféle fölöslegesen a darabra aggatott göncnek tűnt inkább, hiszen nem érintette, nem módosította alapvetően a műfaji sajátságokat: a közeg változatlan maradt. S akkor már talán jobb lett volna, ha azt a maga teljességében vállalja. Bármilyen furcsa, azért lehetett az előadás leglendületesebb, leglátványosabb része a második felvonás, mert külsőségeiben leghűebben követte a hagyományos operettjátékról kialakult képzetünket: a csillogást, a pompát, a látványos nagy jeleneteket, a magánszámokat, a humort és az érzelgősséget.
Mivel a színház kettős szereposztásban vitte színre a Mágnás Miskát, tulajdonképpen két előadást látunk. Az első változat dinamikusabb, élőbb, talán a kedvezőbb színészválasztás miatt; a második vontatottabb, szétesőbb, mintha a játékosok külön sínpályákon futnának. Sok vendéggel hozták tető alá a produkciót: rendező, primadonna, bonvivánok máshonnan érkeztek. Valaha elképzelhetetlen lett volna egy színház primadonna vagy bonviván nélkül; ma inkább luxusnak számítanak az évi egy operettbemutató előadásszámához képest. A vendégek egyelőre nem is tudnak teljes fesztelenséggel beilleszkedni a játékba; nem véletlen, hogy a legjobb alakítások helybeli színészekhez kötődnek.
Igen, az alakítások. Az ember valójában értetlenül nézné, hogy értelmes, gondolkodó lények hamis, olykor képtelen helyzetekben forgolódnak a színen; de aztán elszégyelli magát, mert rá kell jönnie, hogy szemlátomást jól érzik magukat ebbéli szerepükben. A komédiás ősi vonásai sejlenek fel happy endbe torkolló játékuk mögött, s ennek a képességnek a feltétel nélküli vállalása teheti, hogy az operett-előadásokon emlékezetes színészi szerepformálások részese is lehet a közönség. Itt most nem jutott túl sok az efféle pillanatokból, de három alakítás mindenképpen kiemelkedett a hullámzó átlagból.
Az egyik: O. Szabó István. Stílszerűen azt kellene mondani, hogy „kiköpött" Miska, de ez sértő volna ránézve, mivelhogy nem „vazsi" gyerek. Mondjuk hát inkább azt, hogy remekül karikirozik, bő a humora, ügyesen táncol, s ezúttal hangja sem kontrasztál feltűnően az operistákéval. Az előadás középpontjává válik, hiteles figurát képes formálni, s jó ízlése szinte mindig visszatartja a kínálkozó túljátszásoktól. A másik: Kállay Bori. Ez az ő igazi élettere: szubrettként lejátssza a primadonnákat a színpadról. Tökéletesen azonosul szerepével, vitalitása, bája, természetessége a szakma minden fortélyát ismerő tapasztalat spontánnak tetsző megnyilvánulásai. Énekesként ugyan néha bliccel (énekbeszéddel hidalja át a kiénekelendő hangokat), színészként ugyan néha népieskedik, de nála még ez is belefér a kalapba. És a harmadik: Hegedűs Erzsi. Viháncol a tolószékben, saját fiatalságának bizsergő izgalmaira emlékezve szurkol a fiatalokért, kavarja az üstöt, mindenbe belekotnyeleskedik: egyéniséget visz az öreg grófnő alakjába.
Kívülük többen is jelen vannak a színpadon. Virágh József jó kiállású bonviván, hangja is képzett, bár kissé éles; de színészi eszközei hiányosak. Ugyanebben a szerepben Rózsa Tibor korosabb a kelleténél, noha tapasztalt színészként ezt feledtetni próbálja. Biztonságosan, enyhén fojtott hangon énekel. (Baracsként később Bárány Pál László is bemutatkozik.) Rák Katit viszont cserbenhagyta ritmusérzéke: a premieren többször tévesztett – remélhetőleg csak izgalmában –, s a hangját sem ártana még képeznie. Üde, kellemes jelenség amúgy, de különösen a harmadik felvonásban voltak jelenetei, amiket nem tudott színészileg megoldani. Pallos Gyöngyi viszont ambiciózusan, szép tisztán dalolt, csak az alsóbb fekvésekben vesztett erejéből hangja. Ugyanakkor, mivel egy előadás színpadi szituációkban testesül meg, fokozottabban kellene ügyelnie arra, hogy inkább partnereinek, s ne a közönségnek játsszon.
Sz. Kovács Gyula korát meghazudtoló energiával igyekezett életet és értelmet vinni a gróf sematikus alakjába: keveset tehetett a szerzői szándék ellenében. Feleségeként Szabó Ibolyának még szabványosabb szerep jutott. A másik változatban Böröndi Tamás játssza Miskát: alkatilag nem igazán rászabott a figura, s ezért nem is tudja maradéktalanul elfogadtatni. Talán ő sem hisz benne eléggé, ezért él a máskor is látott, bevált fogásaival.
Érdekes jelenség a Pixi-Mixi páros esete. Az első összeállításban a Böröndi Tamás-Vízi György kettős fergeteges jeleneteket produkál, számtalan geggel nevetteti meg a nézősereget, de egy ponton túl (Vízi a mértéktartóbb), már kissé öncélúvá válik ez a poénra trenírozottság. A Vókó János-Lipcsei Tibor duó viszont alig-alig fakasztja kacajra a publikumot (itt Lipcsei a színesebb).
A kisebb szerepekből kiemelkedik Lipcsei Tibor méltóságteljes főlakája (érdekes, hogy Vízi György ugyanebben a szerepben fakó marad) és Matkó Sándor cigánya, aki mint figura, félperces jelenésében is óriási. Bán Elemér illúziókeltő Tasziló gróf. Villanásokra látjuk még Wattay Juditot, Kőszáli Ibolyát.
Az előadásból tiszte szerint veszi ki részét a színház énekkara és balettegyüttese. A zenei kíséretet nem a megszokott MÁV-zenekar, hanem a színház saját szervezésű, 27 tagú együttese látja el. Tiszteletre méltó munkát végzett a két betanító és vezénylő karnagy, Tarnay György és Pazar István, hogy közös nevezőre tudták hozni az alkalmi társaságot. Az együttes természetesen nem képes produkálni azt a telt hangzást, amit az állandó zenekartól megszoktunk; inkább diszkréten van jelen. Sem erényei, sem hibái nem feltűnőek, tehát elfogadható zenei alapot kínál az énekeseknek: s ez nem kevés.
(Hajdú-bihari Napló, 1983)