Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Play Moliére (Tudós nők)

 

,,Moliére-t lehet tisztelni, de nem lehet szeretni” – mondta a híres francia rendező, Jouvet; és kell lenni abban valaminek, ha egy francia így nyilatkozik saját nemzeti irodalmának nagy klasszikusáról.

Igaz, ez még mindig kedvezőbb, mintha szavait for­dított sorrendben fűzte volna mondattá; mindenesetre jól példázza azt a nézetet, amely Moliére-ben ma már nem lát többet drámatörténeti jelentőségű, ámde aktualitá­sát vesztett szerzőnél. Márpedig a színház, mint a leginkább élő művészet, nem tévesz­tendő össze a múlt relikviáit bemutatni hi­vatott múzeumokkal – természete csak azt tűri el, ami az adott kor valóságára rímel.

Ebből persze az is következik, hogy a drá­mairodalom kiemelkedő alkotásai – réte­ge­zettségük miatt – minden kor számára kínálnak aktualizálható tartalmakat; s et­től az erénytől azért igazságtalanság volna megfosztani Moliére mestert. A mindenkori probléma legfeljebb az, hogy nem születik minden évtizedben olyan kongeniális szín­padra állító, aki a moliére-i alkotói mérté­ket megütve képes a XVII. század Francia­országában erősen gyökerező dara­bokból ki­hántani az éppen időszerű igazságmagvat. Ha ugyanis ezt elmulasztja az előadás, óha­tatlanul a stílusjáték csapdájába téved, s ez önmagában valóban kevés az érvényesség­hez; különösen, ha híján van annak a szak­mai tökélynek, amely tartalomként tudja elfogadtatni a formát. Az ilyen kudarcok természetesen csak a Moliére művészetét megkérdőjelezők táborát gyarapítják, s az­tán megint eltelik egy idő, amíg valamely avatott előadás be nem bizonyítja, hogy a hiba nem a szerzőben, hanem a méltatlan utókorban van. A XX. századi színháztörté­net sajátságos vonulata ez a vereségekkel és sikerekkel egyaránt tarkított, de nem szűnő buzgalom, amellyel a színházak újra és új­ra felveszik a Moliére által odadobott kesz­tyűt és megpróbálják állni a kihívást. Az eredmény kimenetelét nagyban meghatároz­za, hogy milyen igénnyel közelítenek a francia klasszikushoz: vállalják-e a mélyfú­rást vagy – Moliére-t és önmagukat is re­dukálva – megelégszenek az egyszeri olva­sattal, s úgymond könnyed, szórakoztató vígjátékként iktatják műsorrendjükbe a jobb sorsra érdemes darabokat.

A Hungária Kamaraszínházban bemuta­tott Tudós nők előadása mintha eleve letett volna arról, hogy a műben megkeresse azt a bizonyos igazságmagvat. Kazán István ven­dégrendező – „hűen Moliére-hez” – szelíd, kellemes mosolyt fakasztó komédiaként „já­tékos realizmussal” szándékozta eljátszatni a darabot, aminek eredménye sajnos az lett, hogy az előadás Moliére-hez és a mához egyaránt hűtlen lett. Az, amit mond ugyan­is – a tudás értelmetlen majmolása, a rea­litásoktól elrugaszkodott, önmagát gerjesz­tő fentebb stíl sznob követése – finoman fogalmazva nem áll éppen összhangban je­len korunk pragmatikus, föld­hözragadt gondokat sorjáztató tendenciái­val. S ezen az optikán át nézve – ha már ez adatott – egyszerűen kép­te­lenek vagyunk komolyan venni azt a kalamajkát, amely a színpadon történik. Szabványos, kissé sokat beszélő, de igazában tét nélküli vígjátékot látunk tisztázatlan helyzetekkel, jellemek­kel, különféle stiláris megoldásokkal: a „tisztes” középszer jegyében.

Pedig akár közölhetne is valamit az elő­adás. Ha már ilyesfajta úri finomkodásnak nincs értelme, szólhatna például az áb­rázolt uralkodó osztály elidegenedett viszo­nyairól, az ala­koskodás példátlan tobzódásá­ról, a szerepjátszás lelket deformáló hatá­ráról, az igazi emberi értékek érvényesülé­sének akadályairól; vagy éppen a generá­ciók ellentétéről, a beérkezett megállapodot­tak és az avítt törvényeket, szokásokat hév­vel tagadó fiatalok ellentétéről, netán a mo­liére-i szkepszisről és keserűségről, amely az ifjak lázongásában nem lát egyebet, mint az öregekéhez hasonló kíméletlen célratö­rést, a majdani konszolidáció igényét is ma­gában rejtő illuzórikus harcot a szerelem jogáért. Egyszóval szólhatna sok mindenről, mivelhogy mindez benne foglaltatik a da­rabban, de ehhez elemezni kellett volna a játékot, végiggondolni je­lentésszintjeit és kialakitani hozzá a megfelelő jelrendszert. Csak egyet nem lett volna szabad tenni: megoldandó szcenikai feladatként fölfogni a Tudós nőket, mert akkor összezavarodik alany és állítmány, szakmai kérdéssé válik a jelenlét és elillan a színház lényege.

Mindebben az a szomorú, hogy az elő­adás amúgy nézhető, s olykor még kellemes per­ceket is szerez a nézőknek – csak éppen arra nem képes, hogy ne ki-, hanem bekap­csolja a kö­zönséget, hogy rádöbbentse: ne­vetésre ingerlően bár, de itt is vérre megy a játék, mint az élet­ben; komédiába oltva, de ellentétes érdekek, nézetek csapnak össze, ami kíméletlen harcban elvész, ha önmagát föladja – kikapcsol – az értelem. S mert ennek felismertetésével adós marad, művészi hivatását sem teljesíti az előadás: nem szembesíti az embert önmagával, a vi­lággal – az élettel. Időtöltés csupán, amely a hiábavalóság érzését   hagyja maga után.

Mit mondhatunk ezek után a színészek­ről, akik Wegenast Róbert m.v. ökonomikus díszletei között, karikírozott jelmezeikben jönnek-mennek, vitáznak, pipiskednek és sze­retnek? Jól-rosszul teszik azt, amit az egyszeri olvasat szellemében tenniük kell, de az em­beri viszonyok mély rétegeihez nem jutnak el. Hegedűs Erzsébet ugyancsak vasakaratú mat­róna, mulatságosan félelme­tes is, ám ennek hangsúlyozása némiképp élét veszi áltudo­má­nyos­kodásának. Jólelkű, szelíd, s éppen ezért rabszolgasorban síny­lődő férjéből Sárközy Zol­tán pipogya, tutyi­mutyi „családfőt” faragott; ott hitelesebb, ahol józan esze és horgadó önérzete az igaz­ság mellé állítja. Szemekből olvasni vélt szerelmi vallomások aggszűz tulaj­donosa­ként Tikos Sári nyíltszíni tapsot kap első jelenetéért, teljesen megérdemelten: ponto­san a kiszabott karaktert formázza. Eszmei magaslatokban röpködő, a test gyönyöreitől – szóban – irtózó nővérként Bor Adrienne „belevaló” tudós nő, de jelenléte lehetne színesebb, hang­súlyosabb.

A hamisság cselvetésének majdnem áldo­zatul eső, tiszta szívű szerelmes lányként egy­szerű eszközökkel él Jancsó Sarolta. Vá­gya tárgyaként viszont Sziki Károly kívül marad az előadáson. A színész is ember, s ő nem találta helyét ebben a konstelláció­ban. Szerencsétlen parókája már eleve elve­szi jelenésének komolyságát; hiába próbál­ja ellensúlyozni póztalan, értelmes dikcióval. Vetélytársaként Tihanyi Péter a komé­dia balett stílusát hozza a színre. Érdekes feminin figura, de nem elég következetes­séggel felépített; néha elfelejtkezik szerepé­ről. Tunyogi Péter már a harmadik paró­kás-szemüveges-köpenyes tudort játssza egy év alatt, még mindig szokva a színpadot. Lengyel István a ráció és a férfiméltóság nevében erőteljesen próbálja rávenni a csa­ládfőt az ellenállásra. Villanásokra látjuk még Szeli Ildikót, Somló Gá­bort, Porcsin Lászlót és Sárközy Ákost.

Így jelenik meg hát Moliére úr Debrecen­ben, anno 1985.

(Hajdú-bihari Napló, 1985)