Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Színészarcok: Bessenyei Zsófia

 

  • Úgy érzem, magához nem illenek a színészportréknál szokásos, bennfentességről árul­kodó szubjektív minősítések. Életéről, pályájáról szeretném kérdezni; különösen azért, mert ennek kiteljesedése Debrecenhez fűződik. Nem Bessenyei Ferenc Kossuth-díjas színművész leánya, hanem Bessenyei Zsófia színésznő érdekel, bár a családi háttér alighanem befolyásolta sorsának alakulását...

(Forrás: Csokonai Színház)

– Tagadhatatlan. Színészcsaládban nőttem fel, természetesnek tűnt, hogy magam is ezt a pályát választom, apám minden ellenkezése ellenére. Háromszor próbálkoztam a főiskolán, mindannyiszor az utolsó vizsgán buktam el. Közben Kaposvárra szerződtem segédszínésznek három évre, majd néhány évet a Déryné Színháznál dolgoztam. Onnan hívott Debrecenbe 1975-ben Kertész Gyula, a Csokonai Színház akkori igazgatója.

  • Bevallom, kicsit meglep, hogy nem végzett színművészeti főiskolát.

– Sokan vannak, akik iskola nélkül lesznek színészek, mások meg diplomával hagyják ott a pályát. Számomra a Déryné Színház volt az iskola, ahol szerepek során, estéről estére más színpadon szereztem meg a szükséges gyakorlatot. Nagyon nehéz volt eldönteni, hogy mit kell megtanulnom és kitől; ebben csak magamra hagyatkozhattam.

  • Hogyan kezdődött a debreceni szakasz?

– Nehezen. Kis szerepeket kaptam, ettől rossz hangulatban voltam, sőt tele voltam dühvel. Tudtam, hogy többre vagyok képes. Aztán Orosz György rendezőnek eszébe jutott, hegy itt van ez a színésznő, próbáljuk ki egyszer őt is. Így kaptam meg a Félbehagyott nők című magyar vígjáték egyik főszerepét.

  • Amit több más, jelentősebb szerep követett. Megkérem, sorolja fel emlékeztetőül a fontosabbakat.

– Lehet, hogy nem mindenre emlékszem pontosan: Diákbolondító, Anyegin, Törököt fog­tunk, Nem fogunk hazudni, Figaró házassága, A sötét ház, Légy jó mindhalálig, Házmes­ter­sirató, Gellérthegyi álmok, az idén a Dühöngő ifjúság és a Háztűznéző, a nyári produkcióban pedig A síri nő.

  • Nem panaszkodhat, hogy beskatulyázták volna, tragikus és komikus szerepkörökben egyaránt foglalkoztatták. Talán szerénynek tűnik a megállapítás, hogy Bessenyei Zsófia jó színésznővé érett, és jó úton van afelé, hogy még jobb színésznővé váljon. Maga hogyan érté­keli a debreceni éveket?

– Nem vagyok elégedetlen, de játszhattam volna többet is. Az idei évad rettenetes volt. Az elején és a végén kaptam egy-egy szerepet, s ez az én energiámhoz, munkabíró képes­ségemhez kevés.

  • Vidéken pedig rádió, tévé, film, szinkron sincs, ami a fölös energiákat levezetné.

– Haknizni lehetne, de én nem csinálom. Versmondást sem vállalok: rettenetesen izgulós vagyok. A pénz nem érdekel, inkább az foglalkoztat, hogy még 10-15 évem van az alkotó létszakaszbóls minden elvesztegetett perc helyrehozhatatlan kiesés.

  • Egy-két éve még azt tervezte, itt hagyja Debrecent.

– Aztán mégis maradtam. Nemcsak rajtam múlik: nem vagyok vándorló típus, de ez attól függ, szükség van-e rám. Ha az ember nem kap megfelelő feladatokat, mozdulnia kell, mert különben eltékozolja az életét. És számomra a munka a legfontosabb.

  • És mennyire fontos magának ez a színház?

– Borzasztóan. Itt dolgozom, itt élek, fontos, hogy jó előadások szülessenek. Sok a jó színész Debrecenben, jó érzés itt lenni. Nem tudok elképzelni más színházat, ahol szívesebben lennék.

  • Beleértve a pestieket is?

– Igen. Pedig hívtak. De én öntudatos vidéki színész vagyok. Szeretek vidéki színész lenni.

  • Ebben némi iróniát érzek…

– Nem én találtam ki ezt a kategóriát. Régebben kétségtelenül bizonyos megkülön­böztetést takart, de ma már kezd önmaga ellentétébe fordulni, mert vidéken több a jó előadás. De azért, ha valaki a Vígszínház tagja, öntudatosan nyilatkozik, még ha hárommondatos szerepekben játszik is. Hát én is öntudatosan mondom, hogy a debreceni színház tagja vagyok.

  • Nem is menne Pestre? Hisz’ odavaló.

– Csak akkor mennék, ha szükség volna rám Éppen mehetnék tűnek a szénásszekérre. De mi értelme lenne?

  • Ez a vállalás kapcsolatban van-e a Csokonai Színház törekvéseivel, helyzetével?

– Engem inkább a saját dolgom foglalkoztat. Hogy aztán ebből egy jó évad kerekedik ki, az más ügy. Mivel nincs rálátásom, és nem kérdeznek meg, nem szólunk bele ezekbe a dol­gokba. Persze, azt azért látjuk, hogy az utóbbi másfél évben felfelé ível a színház, végre alakul valami.

  • Szavaiból úgy veszem ki, hogy maga „színházi” színész: a színpad az életeleme, az igazi világa. Alakításait ismerve meg úgy tűnik, rendkívül szoros kapcsolatban van a szerepeivel. Milyen típusú színésznek magát?

– Én nem tudom, melyik kategóriába tartozom, de az biztos, hogy a szerepeimben abszo­lút benne vagyok. A Dühöngő ifjúság előadásai után például kellett vagy másfél óra, mire ma­gamhoz tértem, annyira átéltem, elhittem minden mondatát.

  • Ez alkati adottság vagy tudatos színészi vállalás?

– Is-is. Nem tudnék elképzelni olyan előadást, amit meg akarnék úszni. Életem, napjaim legfontosabb részei a próbák és az előadások.

  • Rossz szerepekhez, darabokhoz is így viszonyul?

– El kell felejteni a zavaró körülményeket. A szerepet meg kell csinálni, semmi mással nem törődni.

  • Maga nagyon hihet hivatásában, a színészet fontosságában. Hogyan látja, az emberek, a társadalom is így vélekedik?

– Azt hiszem, nem becsülik meg eléggé a színházat, és vannak, akik egyenesen dehe­ro­izálják a színészetet Nem értik meg, hogy 48 órás munka az, amit a színész csinál. Az emberek nem járnak színházba, vagy ha igen, a pénzükért illedelmesen megnézik az előadást. De nem kísérik szeretettel az erőfeszítést.

  • Biztos, hogy az emberekben van a hiba? Vajon történik-e annyi lényegbevágó a szín­házakban, ami megkülönböztetett figyelmet érdemelne?

– Nem tudom. Mindenesetre a törekvés megvan rá. S ha másra nem figyelünk: itt van ez a színház, fenntartják; hát a közönség miért nem érzi kötelességének, hogy eljöjjön? Mert sze­rintem nemcsak az estéről estére fellépő színésznek, hanem a közönségnek is vannak köte­les­ségei!

  • Én úgy tapasztalom, s kicsit furcsállom is, hogy a színészek általában csak egymással érintkeznek; nem vagy nem akarnak kerülni az emberekkel, a várossal.

– Ez inkább kényszerűség. A legfontosabb ugyanis a munka, s arról nem lehet mással be­szélgetni.

  • Vannak barátai?

– A színházban mindenkivel jóban vagyok, de barátom kevés van, pedig életem alapvető része a barátság. Ezért szeretem a stúdiómunkát. Most, A síri nő minden előadása előtt adunk egymásnak egy puszit, utána megiszunk egy sört a Kinizsiben, és beszélgetünk az előadásról, magunkról, a dolgokról. Ez nekem irtó fontos.

(Hajdú-bihari Napló, 1981)