Tartuffe, a forradalmár (Moliére)
Ha jól sejtem, kötelező középiskolai olvasmány a Tartuffe, tehát minden diák utálja. Mégis, milyen a művészet! Mire felnőtt rendezővé érik a kamasz, feledi korábbi ellenszenvét – máskülönben aligha kerülne oly gyakran színpadra Moliére örökbecsű műve. Így történt ez most a Csokonai Színházban is, ahol Vas-Zoltán Iván vendégrendező jóvoltából találkozhatunk az álszentség komédiájával.
Ami azt illeti, kemény dió a Tartuffe. Különösen olyan politikai időszakban, amelyik éppen ellentéte a darabban megjelenőnek. Ott a megszilárdult hatalom magabiztos gesztusa menti meg Orgont, s leplezi le a csaló Tartuffe-öt – itt a szétesett társadalom romjain épül az új rend és világkép. Nehéz eset a Tartuffe azért is, mert ha a politikumot lefejtve róla az emberi hiszékenység általános képletét rajzoljuk meg benne, magasrendű, az emberi természet rejtett tulajdonságait felvillantó színészi játék nélkül hamar elveszítheti a néző érdeklődését.
A kamaraszínházi előadás megkísérli megmutatni az emberit, s megtartani a politikumot. Orgon (Korcsmáros Jenő) mint valami bankigazgató, gondterhelten közlekedik a romlás virágainak jegyeit magán viselő palotájában. Nem a félelmetes hatalom ő, nem is az elvakult zsarnok: inkább szeszélyes, de joviális családapaként uralkodik családján. Mániái vannak; most éppen az, hogy Tartuffe-öt ajnározza. Nem véletlen hát, hogy a menedzsertípusú gonosztevő, ez a lesimított hajú, puritán öltözetű, fenyegetően visszafogott magatartású sakkjátékos (Farády István) hideg racionalitással fonhatja hálójába. A gonoszság mérlegén nincsenek egy súlycsoportban, az eredmény így előre kiszámítható. A küzdelem tétje elhalványul, s nem képvisel ellenpólust Orgon sógora, az intelligensen meggyőző, de nem igazán nagy formátumú Cléante (Várday Zoltán) sem. A játék egy-két ironikusan szellemes jelenet (a gyerekek gúnyolódó tánca, Valér és Mariane nyelvöltögető párviadala) kivételével mérsékelt fantáziájú olvasattá válik, a színészek játéka a középfajú színmű izgalommentes hiszékenység-rajzává egyszerűsödik.
A rendezői elgondolás amúgy nyomon követhető, s ez nem más, mint az ideológiai válság és az értékek felbomlásának párhuzamos ábrázolása. Ötletes, bár kissé didaktikus a Lenin-szoborként funkcionáló krisztusi emelvény és az adományokat magában foglaló persely használata; és szemléletes, de hasonlóképpen didaktikus a szobrocska eltávolítása. Mindezen túl azonban a változatlan színpadkép (a jelmezekkel együtt Pilinyi Márta rokokó-stilizációja) is ludas abban, hogy lemerevedik a játék, a környezet nem árnyalja új információkkal a történetet. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy a rendező, érezve a jellemábrázolás gyengéit, a záró képet meghökkentő politikai fordulattal fejeli meg.
Moliére sokat vitatott, szervilis végkifejletében a király küldötte hegyi beszéd kíséretében menti fel Orgont, aki porba omlik az égi kegytől. Itt a hadnagy erőltetetten magasröptű eszmefuttatása végén forradalmárok csapata tódul a színpadra kivágott címerű zászlóval – á la december 22. Érkezésükre Tartuffe kiszabadítja magát a fogdmegek karjaiból, magához ragadja a kék selyemzászlót, és a felkelők élére áll. A kép kimerevedik, Orgon révülten mormolja hálaimáját, amikor a háttérből előbotorkál egy cselédlány, leül a színpad előterébe és némán, tanácstalan tekintettel néz szembe a közönséggel. Függöny.
Íme a politika, ha telibe találja a színpadot. Kár érte. Kár, hogy megtudtuk: a rendező szemfényvesztésnek tartja azt, ami velünk történik. Olyan színjátéknak, amelyben mindenki eljátssza a szerepét, bűnösökből lesznek a zászlóvivők, s az istenadta, jámbor nép rémülten lesi, hogy mi történik vele.
Ismerős ez a gondolatmenet az utóbbi hónapok politikai közhelytárából – fájdalmas, hogy immár a színpadról is ez köszön vissza. És az a legsajnálatosabb, hogy egy művészi alkotást végül a hamis aktuálpolitikai értelmezés miatt kell érvénytelennek tartanunk. Talán többre juthatott volna az előadás, ha abban mélyed el erőteljesebben, ami a kiindulópontja volt: Moliére színpadi világában.
Említsük meg azért, hogy amíg volt szerepe, üde színként hatott a fakó környezetben Balogh Zsuzsa természet adta, emberi komornája.
(ÚTON, 1990)