Tom Sawyer mint detektív
Ki gondolná, hogy manapság akkora visszhangja lehet egy alapigazságnak – a jó diadalmaskodik, a rossz elnyeri büntetését –, mint amekkora a Tom Sawyer mint detektív előadását fogadja? Vagy tévednénk akkor, amikor az ember eredendő igazságérzetének megnyilatkozását látjuk a hosszan tartó, lelkes tapsban? Lehet, hogy nem is a darab „üzenetének", hanem a jókedvű, kellemes előadásnak szól az ünneplés?
Feltehető, hogy valóban tévedés az igazságérzetre hivatkozni. Hiszen – s ezt a gyerekek is hamar megtanulják – tudnivaló: az életben, ahogy a mese mondja, győz a jó, és elbukik a rossz. Ilyen egyszerű. A mesében. Csakhogy a Tom Sawyer nem csupán mese. Olyannyira nem az, hogy néhány szigorúbb erkölcsű amerikai iskolában a tiltott olvasmányok közé sorolják. Mert mese-e az, amiben rablás, gyilkosság, börtön és döglött macska van?
Némely jelekből ítélve a Csokonai Színház maga is bizonytalan legújabb előadásának megítélésében. Kis- és nagykamaszoknak címezik a produkciót, ami eléggé tág kategória, lévén, hogy egyeseknek életük végéig nem nő be a fejük lágya. Mindenesetre a premieren négyévesektől az élemedettebb korúakig mindenféle korosztály – zömmel persze kisiskolások – képviselői megtalálhatóak voltak, s hogy senki nem távozott idő előtt a teremből, azt jelzi: mindenkit – természetesen „korosztály-specifikusan" – lekötöttek a látottak. Jól érezte magát gyerek, s jól érezte magát – nemcsak gyereke miatt – a felnőtt. Kockázat nélkül jósolhatunk hosszú sikerszériát az előadásnak; az igényeket tapasztalva nem is nagyon értjük, hogy a színház miért oly ritkán rukkol elő gyerekeknek szánt produkciókkal.
A darab, mint azt az egyébként meglehetősen szűkszavú műsorfüzetből megtudhatjuk, a Csokonai Színház és a Magyar Televízió együttműködésében készült – de igazságérzetünk tiltakozik az ellen, hogy ebben lássuk okát annak, hogy a társulat legjelentősebb erőit íly nagy számban vonták be létrehozásába. Mert ritka nagy kivonulásnak lehetünk tanúi: huszonhét színész hajlik meg a képzeletbeli függöny lehulltakor, s ami csak elvétve gyakorlat, még a jelentéktelenebb karaktereket is vezető színészek játsszák. Számunkra ez adja az előadás igazi értékét: a sok remek, egyénített figura, a századvég Amerikájának, pontosabban kisvárosi Amerikájának érzékletes rajza, a jellegzetes típusok, a társadalmi hierarchia különféle rendű-rangú képviselőinek találóan megformált jelenléte. S mindjárt itt kell köszönteni az ügyet láthatólag örömmel vállaló színészek sokaságát, akik közül sértés nélkül nem is tudjuk, hogy kik hagyhatók említetlenül. Vállalva ennek ódiumát, írjuk ide mégis a legemlékezetesebbek nevét: Csendes László, Kóti Árpád, Sárközy Zoltán, O. Szabó István, Fésűs Tamás, Dánielfy Zsolt, Csoma Judit, Horányi László, Lamanda László, Kiss László, Lengyel István, Melis Gábor, Vajay Péter, Tihanyi Péter.
Tegyük mindjárt hozzájuk Pilinyi Márta jelmeztervező nevét is, aki szellemes ruháival jelentős mértékben hozzájárult a korhű atmoszféra felelevenítéséhez. Fontos része van a sikerben S. Nagy Ibolya maszkmesternek is. Kevésbé tetszettek viszont – mert díszletek maradtak – Langmár András terrakotta színű díszletei; meglehet, a valahai tévéadásban jobban mutatnak majd.
Bűnügyi történetről lévén szó, méltánytalanság volna akár csak egy mondattal is hivatkozni az események menetére. Nem is árulunk el csak annyit, hogy Tom Sawyer – mint afféle kamasz Sherlock Holmes – leleplezi a gyémánttolvajokat, megtalálja a tettest, és kimenti szeretett Silas bácsiját az igazság(talan)szolgáltatás karmaiból. Nem tudjuk, hogy Mark Twain legendás hősei – Tom Sawyer és Huckleberry Finn – mint regényhősök ma mennyire tartoznak a gyerekek alapvető olvasmányélményei közé (amire egyébként a kissé túl lendületesre sikeredett indítás apellál), de akkor is örömmel kell üdvözölnünk a Csokonai Színház vállalkozását, ha ismeretterjesztő szerepet tölt be. Az író műveiből Zahora Mária tévédramaturg formált életképes színpadi játékot Békés József dramaturg közreműködésével. Csak arányérzékük hagyta el őket néha szerkesztés közben, mert az első rész csaknem hetvenperces, a második alig harminc, a harmadik pedig nem áll másból, mint egy szokványos bírósági tárgyalásból. Nem ártott volna az első részben szereplő rablókat valamiképpen visszahozni a végére (jóllehet manapság már nem fontos elsülnie annak a bizonyos puskának), a középső rész börtönjelenetét pedig kicsit változatosabbra venni, mert ott bizony leül az előadás. Televízióban, egybefüggően, persze lehet, hogy ezek is másként hatnak.
Gali László humorral, sok geggel, ötlettel rendezte meg az előadást. Játszatja színészeit, s a tömegeket is jól mozgatja. Igazán pompás találmány volt a zenekart jelmezekben az előtérbe ültetni; jelenlétük stílusos keretet ad a játéknak. A műsorlap nem tünteti fel a zenészek nevét, ettől függetlenül jól játszanak; nem rajtuk múlott, hogy a premierben az ének ritmikailag nem mindig volt összhangban a kísérettel. A zenét Heilig Gábor komponálta: a country, a blues és a gospel sémáiból kellemes, fülbemászó dallamokat szerkesztett, néhány slágergyanúsat is.
Különös, hogy éppen a főszereplők játékáról nincs különösebb mondanivalónk. Korcsmáros Jenő megadta magát Silas tiszteletes patyolatfehér lelkének: a legnehezebb kétségtelenül a jót jól láttatni. Lipcsei Tíbor mint Tom és Vizi György mint Huck „viszik" a játékot, komédiáznak, énekelnek és táncolnak a kívánalmak szerint. Lipcsei a harsányabb, néha kissé erőltetetten az; Vizi viszont olykor túlságosan visszafogott, de így is képesek felidézni Mark Twain kamaszfantasztáinak szeretnivaló lelkivilágát. A gyerekek persze nem törődnek azzal, hogy színészhőseik csupa ismert eszközeikkel igyekeznek szívüket megnyerni: spontán rajongással őket jutalmazzák a legnagyobb tapssal. Éljenek a győztesek!
(Hajdú-bihari Napló, 1985)