Villámfénynél (Németh László)

A vajszínű drapériákkal keretezett színpadon íróasz­tal, szekrények, ülő-alkalma­tosságok; a háttérben néhány stilizált fa és kijárat. Hirtelen felcsendül Kodály Psal­mus Hungaricusa, a fák fö­lött öreg, fáradt parasztasszonyok képe vetül a drapé­riára. Fehér köpenyes orvos jön be; középen megáll, né­hány percig komoran szem­benéz velünk, majd a sötét­ben balra kimegy.

Újra kivilágosodik a szín, jobbról két trécselő úriasszony lép be – elkezdődik Németh László Villámfény­nél című drámájának előadá­sa a Hungária Kamaraszín­házban. Az imént látott or­vos lakásában, Dádon va­gyunk, 1935 Magyarországán. A két asszony: Anna, a fele­sége, akivel több, mint tíz éve mintaházasságban élnek; és Margit, a szomszéd kicsapongó, duhaj főjegyző félté­kenységbe merevedett, kö­vérkés felesége. Betoppan az „úri Magyarország" jellegze­tes képviselője, a jegyző, s vele a Svájcban neveltetett, suta bakfisból viruló fiatal nővé érett lányuk. Most már „civilben", a körorvos is visszatér ingyen rendeléséről, s a jelenlevőkkel együtt meg­lepődéssel konstatálja a lány szépségének kiteljesedését. Ekkor kezdjük sejteni, hogy itt valami történni fog.

Nem csalódunk. A lány naivan lelkesedő érdeklődés­sel veszi körül a mogorva férfit, akiről kiderül, hogy nemes társadalom-megváltó eszmék feszítik belülről. Fe­lesége tudta nélkül – lám, mégsem olyan minta ez a há­zasság! – könyvet írt a falu népének nyomorúságos sor­sáról, elégedetlen kiváltságos társadalmi helyzetével, amin úgy akar változtatni, hogy szanatóriumot nyit a szívbe­tegeknek. A lány egyre in­kább a férfi belső izzásának bűvkörébe kerül, s a férfi sem tudja leplezni maga előtt a vonzalom erősödő érzését. Felesége megérzi a veszélyt, de már hasztalan próbálja urát ismét maga mellé állítani: az új szerelem vil­lámfényénél rájön arra, hogy eddigi házasságuk semmit nem ért. Ám hiába a felisme­rés: önmaga és környezete előtt is megszégyenülve végül az új, feltárulkozó kapcsola­tot sem vállalja az orvos. Az utolsó jelenetben remény­vesztett keserűséggel nyilat­kozza az Egyetemi Harsona tányérsipkás munkatársának: - Ha az életem elhazudtam, legalább a halál elé úgy me­gyek, hogy ág, tövis, sav le­marjon rólam minden ha­zugságot. A szegények dokto­ra leszek: a kétségbeesés far­kasa.

Kissé leegyszerűsítve tehát, egy szerelmi háromszög tor­zóban maradt kibontakozásá­nak vagyunk tanúi a Csoko­nai Színház előadásában: olyan családi drámának, amelynek nyertese nincs, csak három vesztese. Illetve négy, ha ehhez a szerzőt, Né­meth Lászlót is hozzászámít­juk. Az 1938-ban keletkezett Villámfénynél ugyanis olvas­va összetettebb, differenciál­tabb mű az itt látottnál. A Horthy-kor gondolkodó értel­miségének társadalmi dilem­mája fogalmazódik meg ben­ne, a férfi-női viszony sajá­tosan Németh László-i ábrá­zolásával párhuzamosan: a társadalmi igazságtalansá­gokkal viaskodó, apostoli hi­vatástudattal megáldott fér­fi – akárcsak a klasszikus drámák hősei – szembeke­rül környezetével, s választa­nia kell, hogy eszméit vagy családját követi. A Villám­fénynél körorvosa következe­tes felismerésében; lázadá­sa „egy tiszta ember emelke­dése a hozzá illő magasság­ba".

Persze minden dráma a színpadon nyeri el végső for­máját, s mi most az előadást értékeljük, nem pedig a könyv olvasatát. De hadd hi­vatkozzunk arra a tanul­mányra – kritikaként leg­szívesebben ezt idéznénk tel­jes egészében, összehasonlí­tásul –, melyet a Villám­fénynél 1956-os felújítóihoz írt Németh László. Ebben meglehetősen szkeptikusan annak a kérdésnek az elsődleges megfogalmazását javasolja a rendezőnek, hogy „van-e a darabban elég időtálló elem?". Maga is úgy véli tudniillik, ha eltekintünk attól, hogy Nagy doktor miért akarja a pozícióját odadobni – amit a társadalmi viszonyok megváltozása indokol –, a Villámfénynél „egy házasság történetévé kopaszodik"... Majd hozzáteszi: „az ilyen dráma színre vivőjének csak azt lehet ajánlani, mutassa fel a hajdani aktualitást, mint ma is érdekes történelmet".

Azért utalunk a tanulmányra, mert Orosz György rendező is alapnak tekintette a benne foglaltakat. Mintha ő sem bízott volna igazán a darabban rejlő társadalmi vonatkozások hatóerejében, s emiatt helyezte az előadást a vetített képek s a zene segítségével történelmi összefüggésekbe. Ugyanakkor mégsem történelmi tanillusztrációval akart szolgálni, hanem a Nagy Imre sorsában ma is általánosítható, korunk emberéhez szóló tanulságokat kívánta elénk alítani, s ezt – szem előtt tartva a „halk kiegyezést, amely a darabban a realista dráma életmásolása és klasszikus dráma lényegre szorítottsága közt végbemegy" – a társadalmi igazságosságokért és lelkiismerete szaváért harcoló, hősiessé absztrahálódó magatartásban vélte megtalálni.

A lehetséges megközelítések között vitathatatlan ennek az elképzelésnek a jogosultsága. Érvényesítésével a rendező elkerülheti a szerző által is jelzett buktatót, s az előadás középpontjába egy minden kortól elvonatkoztatott – éppen ezért minden korra érvényes – általánosabb igazság művészi megfogalmazását állíthatja. Állíthatná. A tételt azért kell feltételes módba tennünk, mert a felismerésre csak az előzetes nyilatkozatból és a műsorfüzet idézeteiből következtethetünk. A színpadi megvalósítás nem igazolja ezt az elképzelést, sőt sok esetben ellentmond neki.

Ez annál] különösebb, mert Orosz György tisztelettel és nagy műgonddal közelített a drámához, s a társulati munkában is erősen érezhető az ügy iránti buzgalom és a jó szándék. Ám a hangsú­lyok eltolódnak, a rokonszen­ves elgondolások papíron maradnak. Az eszme-szere­lem-család szentháromsá­gának bonyolult gondolatkö­réből itt az utóbbiak kerül­nek az előtérbe, s éppen az eszme halványul el, aminek végső rendező elvként kelle­ne szolgálnia. Pedig a lány szereplése eredetileg csak eszköze a férfinak ahhoz, hogy ráeszméljen küldetése súlyára és következményeire: érdeklődését nem ez a „sötét Vénusz" kelti fel, hanem az igazi társ megtalálásának re­ménye éled föl benne egy pil­lanatra.

A szerelmi szálak felerősö­désével viszont szükségszerű­en elhalványulnak az orvos valódi konfliktusának mé­lyebb összetevői – hőssé pe­dig csak a vállalkozás erköl­csi nagyságának kellően súly­pontozott, következetes áb­rázolása avathatná. E nél­kül egy leegyszerűsített kap­csolatrendszer láncszemévé válik az orvos, nem érzékel­hető az a nagy húzóerő, amely lépéseit kijelöli, s az előadás végén megrendülé­sünket nem egy eszméiért minden áldozatra képes hős döntésének tragikuma, ha­nem egy öregedő férfi lemon­dó számvetése váltja ki. Ez a megoldás is hatással van a nézőre – ami arra mutat, hogy ez a vonal sikeresen ér­vényesül a darabban –, de úgy érezzük, az előbbi szál kibontakozása összetettebb, gazdagabb, súlyosabb tartal­makat tárhatott volna elénk.

Sok múlik a színészeken is abban, hogy nincs minden fi­gurának „egy társadalmi és egy mitológiai arca". Birkó­zásra késztető, nehéz felada­tot kapott Sárosdy Rezső, aki nagy akarással igyekszik en­nek megfelelni. A körorvos belső vívódását, kőszirt ma­gáramaradottságát és végső eltökéltségét azonban nem képes igazi nagyságában be­mutatni; alakításában sok külsődleges elem található. Leginkább az intellektuális fennsőbbség hiányzik játéká­ból, ami nélkül egy mogorva, szótlan, olykor kissé katonás és heves dühkitörésekre ké­pes ötvenes férfit látunk a színpadon.

Az előadás legkényesebb szerepében új színésznő, Menszátor Magdolna mutat­kozott be Debrecenben. Kez­detben túl harsány, túl eről­tetetten kislányos; később a csábító, öntudatosodó, végül az elszánt, szerelméért kö­vetelőző nőt formálja meg. Vonzó jelenség, de eszközei még nem kiforrottak moz­dulatai, mimikája sokszor mesterkélt. Alakításából hi­ányzik a lény démoni voná­sainak érzékeltetése.

A feleség szerepében Spányik Éva csak a látszatkap­csolat fenntartására törekvő asszonyt állítja elénk, meg­lehetősen hűvösen. Játéká­ban nincs meg a férfit szinte tulajdonának tartó családfői könyörtelenség, s így sok minden rejtve marad a sza­kítás motivációiból.

Az előadás alapproblémá­ja Simor Ottó játéka. Azért, mert túlságosan jó. Igaz, hogy egyértelműbb karaktert kell adnia, de oly árnyaltan élethűen lép mindig a szín­padra a vérbeli, de az őstermészetet is képviselő magyar dzsentrijegyzőként, hogy je­lentőségében barátja, a töp­rengő és tétova orvos fölé nő. A hatalom az eszme fölé! A cinikus gondolkodó a hős­sé celebrálandó emberi nagy­ság fölé! Ebből persze nem az következik, hogy Simor­nak kell aktivitását vissza­fognia.

Tikos Sári mint jegyzőné tipikus falusi úriasszony, akit inkább kétségbeejt, mintsem megkeményít s „vad társsá" tesz a féltékenység. Kissé erőtlen személyiség; hiányzik szoknyája alól a kutyakor­bács.

A turul-lelkületű fővárosi egyetemi ifjúság kihelyezett képviselőjeként igen jó ala­kítással mutatkozik be a má­sik fiatal színész, Rosta Sán­dor. Alázatos és könyörte­len, udvarias és számító ki­bicet játszik hitelesen, aki­nek semmi sem drága.

Körösi Sándor jelmezei és díszletei a helyhez igazodva jól követik a szerző és a ren­dező stilizáló, klasszicizáló szándékait.

(Hajdú-bihari Napló, 1980)