Különvélemény a kabaréról
Van-e olyan ember, aki ne szeretné, ne élvezné a humort, a tréfát, a vidámságot? Természetesen van - de ezeknek a helyzete nem irigylésre méltó. A komor, fakó, rezzenéstelen arcú lelkek életéből hiányzik valami, ami pedig a földi léthez éppúgy hozzátartozik, mint kúthoz a vödör.
Szerencsére az emberek nagy többsége érti, s kívánja a nevetést, a mókát: ez teszi képessé őket arra, hogy humánus kapcsolatba kerüljenek egymással, hogy elviseljék, s a humorral szembesítve enyhítsék az élet nehézségeit, kínjait, konfliktusait. Akinek nincs humorérzéke, tragédiát sem tud játszani - tartja a régi színészmondás, ami talán megfordítva is igaz: akinek nincs érzéke a tragédiához, az a humort sem érti igazán. Nem könnyű színésznek lenni.
Humor és humor között persze szakadéknyi lehet a különbség. Az alpári kiszólásoktól á fekete tréfák intellektuális fintoraiig sokféle változata ismert és alkalmazott, de egyben valamennyi közös: meghatározott viszonyrendszert és világképet tükröznek. Madarat tolláról, embert humoráról – használhatnánk kissé vulgárisán a közmondást, mindenesetre a „pesti aszfalton" keletkezett viccek és a Tűz van, babám című film groteszk jelenetei között csak annyi a kapocs, hogy mindkettőn nevetni lehet. Van ugyan, aki inkább sír rajtuk – az egyiken korlátoltsága, a másikon igazságtartalma miatt, de a könnyeknek is ugyanolyan sós az ízük.
Minőségében a közönségestől a magasabb rendűig, funkciójában a társasági témától a művészi kifejezőeszközig ívelhet tehát a humor tartománya, s a léte igazából csak egy esetben kérdőjelezhető meg: ha öncélúvá, önmagáért valóvá, s ennek következtében kommunikációs pótlékká, gondolathelyettesítővé, közélet-imitációvá válik.
S ennél a pontnál nem rejthetem tovább véka alá: lehet, hogy rosszul érzékelem, de aggasztónak találom azt az egyre nagyobb méreteket öltő kabaréhullámot és -szellemet, amely az utóbbi években az országot elárasztotta. Hétfő és csütörtök esténként, vasárnap délelőttönként, s még ki tudja mikor, a rádiókészülékek előtt röhögésre készen ücsörög az ország, s térdét csapkodva hahotáz a „bátor" politikai poénokon, a „szellemes", „szexis" megjegyzéseken és az „elmés" eszmefuttatásokon. Ül, röhög, és közben elfelejt gondolkodni azon, hogy amiről itt tréfálkoznak, talán nem is annyira mulatságos.
Lengyel helyzet? Egy jó vicc, s nagyot nevethetünk rajta. Szénprogram? Ugrik a poén, s megszakad a néző a derültségtől. Jancsó Miklós filmjei? Hülye aki érti. E humorra orientált mechanizmus előtt semmi sem szent: bármit tollhegyre tűzhet, mert a cél a nevetés, az önfeledt kikapcsolódás. Hiszen kell egy kis szórakozás a fáradt dolgozónak. Egész apparátus töri a ejét újabb és újabb témákon, poénokon, vicceken. Sajátos, intézményesült rituálé övezi ezeket a szertartásokat, felkent papokkal, máglyákkal és tűzre vetendő eszmékkel. Ha pedig fáradni látszik az agytröszt, a „demokrácia" jegyében humorfesztivál indul az új tehetségek felkutatására.
Félelmetes ez a humorláz. Nem a humor, hanem az a kampány, amelynek révén a kabaré olyan szerepet kezd betölteni a társadalmi nyilvánosságban, ami lehetőségein és, természetén messze kívül esik. A humorizálás kedvéért születő humor ugyanis hamis tudatot táplál. Nem rádöbbent, felismerésre késztet, hanem felold, kitöröl és kábít: azt az érzetet kelti a hallgatóban, hogy ő is részese az eseményeknek, hogy ő is szavát hallathatja döntő kérdésekben, hogy megbírálhat rosszul funkcionáló gazdaságpolitikát, úrhatnám vezetőket, informális értékrendszereket. Pótcselekvés tehát, amely az igazi tevékenység látszatát keltve valójában passzivitást, belenyugvást sugall. A hallgató nevet azon, amin igazában sírnia kellene.
Jellemző a kabaré körül kialakult körítésre, hogy egyes főideológusai a magyar demokrácia első bimbóit is önmaguknak tulajdonítják, azt állítva: a politikai kabarénak nagy része volt abban, hogy a magyar közélet demokratikus irányba mozdult el. Érdekes vélekedés, mintapéldája a hamis tudatnak. Figyelmen kívül hagy történelmi folyamatokat, okot és okozatot cserél fel; a demokrácia igazi tartalmát összetéveszti azzal, amikor a legfőbb vezetőt is lehet parodizálni. És példa ez a megállapítás arra is, hogy miképpen szerveződhet a kabaré mint intézmény köré a szerepét, jelentőségét igazoló és alátámasztó ideológia. Amit a tömegkommunikáció is teljes súlyával támogat.
Éppen ezért nehéz ellene védekezni. Hiszen állandóan jelen van, feltűnik, behálózza az életet, fejti ki „jótékony" hatását. Ami, úgy látszik, nagyon sokaknak megfelel. Mit akar hát ez az egy ember?
Hogy mit? Elzárni a rádiót. De hiába: a nyitott ablakon beáramlik a közönség nevetése és tapsvihara ...
(Hajdú-bihari Napló, 1982)