A távolság ára
Panaszkodik a kultúrház-igazgató. Jobban emelkednek az árak, mint a költségvetési keret, s emiatt egyre kevesebb színvonalas rendezvény szervezésére nyílik lehetősége. Hivatása és fizetése szerint neki a kultúrát kellene terjesztenie, de hát a kultúra fogalma önmagában is minőséget feltételez, s a minőségnek hovatovább megfizethetetlen az ára.
Próbálkozhatna természetesen szolidabb, tisztesen középszerű programok (műsoros estek, kiállítások, hangversenyek stb.) rendezésével, ám a középszer csak a tájékozatlanokat érdekli: kitágult a világ; a film, televízió, tömegkommunikáció megnőtt az emberek igénye, s ez mércét szab. Ha a tévében az ország vezető színészeit (ingyen) láthatják, eszük ágában sincs (drágább pénzért) megnézni másod- és harmad vonalbeli művészek alkalmi összeállítását. Tömegeket csak az első vonal vonz, az pedig szinte elérhetetlen – a kör, úgy tűnik, bezárult.
A kultúrház-igazgató természetesen vidéken él, néhány száz kilométerre a fővárostól. Ha közelebb lakna hozzá, talán nem panaszkodna erre, vagy talán nem erre panaszkodna; így azonban megkeseríti napjait a távolság. Hiszen neki a színvonal így kétszer annyiba kerül, mint ottani kollégájának: a távolsággal egyenlő arányban emelkedően. Ha valaki kiejti előtte az „útiköltség" szót, borsódzni kezd a háta, és lidérceset álmodik. Mert az útiköltség 200 (150? 300?) kilométeren felül már csaknem annyit tesz ki, mint maga a produkció; s könnyen kiszámítható, hogy az adott keretből miként gazdálkodhat a fővárosi és miként a vidéki népművelő. Az állami támogatás ugyanis – az útiköltségekkel ellentétben – nem a fővárostól való távolság mértéke szerint változik. Megállapításában szerepet játszik többek között a település lélekszáma, ellátottsága, s ez földrajzi fekvésétől függetlenül, minden azonos kategóriájú helységre egyformán vonatkozik. Csak, mint látjuk, nem éppen egyforma feltételeket teremt számukra: az egyenlőség, céljával ellentétben, egyenlőtlenséget szül; a vidék hátrányos helyzete nemhogy szűnőben volna ebből a szempontból, hanem éppen tovább romlik, pedig a javakat ott is éppen úgy termelik.
Megkérdezhető persze, hogy kultúrház-igazgatónk miért csak a fővárosi művészeket tekinti a kultúra letéteményeseinek. Nem akadnának a környező városokban, megyeszékhelyeken olyan kisugárzású szellemi központok, olyan kvalitású alkotók, amelyek és akik hasonló értékű produkcióval (előadásokkal, kiállításokkal, hangversenyekkel stb.) tölthetnék be ugyanazt a szerepet? Nem volna egyszerűbb és főleg olcsóbb őket foglalkoztatni az (úti-)költséges fővárosi vendégek helyett?
Megkérdezhetnénk erről a kultúrház-igazgatót, de hát sejthetjük, mit válaszolna. Azt mondaná, hogy a távolság csak látszólag kisebb, mert vidékinek is a fővároson keresztül vezet vidékre az útja. Igény, kereslet csak az iránt van, amit oltárra emel és szentesít a tömegkommunikáció; még ha a hírnév és népszerűség (mint tudjuk) nem mindig esik is egybe az értékekkel. A kommunikáció országos hatáskörű fórumai pedig szinte kivétel nélkül a fővárosban székelnek: kikerülni, mellőzni nem lehet őket. S onnan nézve provinciális siralomnak látszik az, ami emitt gúzsba köt energiát, kezdeményezőkészséget, alkotó kedvet, elapaszt tehetséget, érdeklődést. A vidék azonban nem tudja onnan nézni saját sorsát és perspektíváit, hiszen itt kel fel és nyugszik le számára a nap. Túlzott óhaj volna, ha azt kívánná, hogy olyan arányban részesüljön a (kulturális) javakból, mint amilyen mértékben hozzájárul „előállításukhoz"?
Az óhaj persze csak sóhaj, amely hamar elhal; mert mindenki tudatában van annak, hogy a helyzet történelmileg alakult így. Ám, ha így halad tovább, könnyen meg lehet jósolni, hogyan alakul a jövő történelmileg. A kultúrház-igazgató például egészen bizonyosan azt jósolná, hogy a javak újraelosztásának felülvizsgálata, a demokrácia és a decentralizáció tényleges megteremtése nélkül nagyon bizonytalannak tűnik a jövőbeli helyzet; s minél jobban késlekednek a szükséges strukturális változtatások, annál inkább nőnek a távolságok a lehetőségek és a kívánalmak között, aminek beláthatatlanok a következményei. Valószínűleg nem is mondana többet a kultúrház-igazgató, mert úgy vélné, hogy minden további szó már csak variáció volna ugyanarra a témára.
S ugyan mi értelme van a fölös beszédnek?
(Hajdú-bihari Napló, 1984)