A tükör
Volt egyszer, hol nem volt, volt egy kis tükör. Ez a kis tükör egy napon elhatározta, hogy elindul világot látni. Magára öltötte legszebb foncsorját, nyakába akasztotta tarisznyáját, s nekivágott az útnak. Ahogy ment, mendegélt találkozott a rókával.
– Jó napot – köszöntötte a róka. – Hát te meg ki vagy?
– Én vagyok a tükör – mondta a kis tükör.
A róka még sohasem hallotta ezt a nevet. Közelebb ment hát a kis tükörhöz, hogy alaposan szemügyre vegye. S amint szemben állt vele, egyszer csak önmagát pillantotta meg benne. Hiú állat volt a róka, örömmel fürkészte magát a tükörben. Amikor betelt a látvánnyal, hálából egy alig rágott tyúklábat ajándékozott a kis tükörnek.
Az pedig folytatta útját, s hamarosan találkozott a farkassal. Amikor a farkas meglátta, hogy kivel áll szemben, örömében csóválni kezdte a farkát, és ő is megajándékozta a kis tükröt. És megörült a medve is, az oroszlán is, az elefánt is, mert mind magukra ismertek a tükörben. Örült a kis tükör is, hogy örömet szerezhetett, és büszkesége nőttön nőtt. Így teltek-múltak a napok, hónapok, a kis tükör rendületlenül rótta a kilométereket, híre lassan megelőzte, s mindenütt szeretettel fogadták, dédelgették, elhalmozták dicséretekkel. Fiatal és tapasztalatlan volt még a kis tükör, a dicsőség hamarosan fejébe szállt, és kezdte azt hinni, hogy körülötte forog a világ – mígnem egy napon a vak emberbe botlott.
– Ki az? – kérdezte a vak ember.
– Én a tükör vagyok – válaszolta büszkén a kis tükör.
– Mi az a tükör? – érdeklődött szelíden a vak ember.
A kis tükör megdöbbent.
„Ejnye – morfondírozott magában –, mindenki ismer, mindenki szeret; ő az első, aki nem tudja rólam, hogy ki vagyok. Nézzük csak: tényleg, ki is vagyok én valójában?" Akárhogy törte is a fejét, nem talált magyarázatot. Eszébe jutott, hogy a bölcs bagolytól kellene segítséget kérnie, aki mindenre tudja a választ. Elment hát hozzá, s előadta kérdését. A bagoly hosszan, méltóságteljesen gondolkozott, majd így szólt:
– Én meg tudnám neked mondani, ki vagy, de jobb, ha magad győződsz meg róla. Menj el a folyó partjára, nézz a vízbe, s ott megkapod a választ.
A kis tükör megköszönte a bagoly szívességét, nyakába kapta lábait, s szaladt a folyóhoz. Izgatottan hajolt a víz fölé, s nézegetni kezdte magát. De hiába hajlongott erőlködve; csak a folyó felszíne nézett vissza rá hidegen, önmagát sehol sem látta. Amint ott ágaskodott, egy hirtelen szélfuvallat hatására lába megcsúszott – s a kis tükör belepottyant a vízbe. Kétségbeesve érezte, hogy összecsapnak fölötte a hullámok, s ő süllyed, egyre süllyed, míg ki nem köt a víz fenekén. Az öreg folyó rezzenéstelen nyugalommal hömpölygött fölötte.
A lassú sodrás nemsokára lemosta a kis tükör gyönyörű szép foncsorját, s a folyó fenekén nem maradt más, csak egy átlátszó üvegdarab.
(Hajdú-bihari Napló, 1978)