A tükör

 

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy kis tükör. Ez a kis tükör egy napon elhatá­rozta, hogy el­indul világot látni. Magára öltötte leg­szebb foncsorját, nyakába akasztotta tarisznyáját, s nekivágott az útnak. Ahogy ment, mendegélt találkozott a rókával.

– Jó napot – köszön­tötte a róka. – Hát te meg ki vagy?

– Én vagyok a tükör – mondta a kis tükör.

A róka még sohasem hallotta ezt a nevet. Kö­zelebb ment hát a kis tü­körhöz, hogy ala­posan szemügyre vegye. S amint szemben állt vele, egyszer csak önmagát pillan­totta meg benne. Hiú állat volt a róka, örömmel für­készte magát a tükörben. Amikor betelt a látván­nyal, hálából egy alig rá­gott tyúklábat ajándéko­zott a kis tükörnek.

Az pedig folytatta útját, s hamarosan találkozott a farkassal. Amikor a farkas meglátta, hogy kivel áll szemben, örömében csó­válni kezdte a farkát, és ő is megajándékozta a kis tük­röt. És megörült a med­ve is, az oroszlán is, az elefánt is, mert mind ma­gukra ismertek a tükör­ben. Örült a kis tükör is, hogy örömet szerezhetett, és büszkesége nőttön nőtt. Így teltek-múl­tak a napok, hónapok, a kis tükör ren­dületlenül rótta a kilomé­tereket, híre lassan meg­előzte, s mindenütt szere­tettel fogadták, dédelget­ték, elhalmozták dicsére­tekkel. Fiatal és tapasztalatlan volt még a kis tü­kör, a dicsőség hamarosan fejébe szállt, és kezdte azt hinni, hogy körülötte forog a világ – mígnem egy na­pon a vak emberbe bot­lott.

– Ki az? – kérdezte a vak ember.

– Én a tükör vagyok – válaszolta büszkén a kis tükör.

– Mi az a tükör? – érdeklődött szelíden a vak ember.

A kis tükör megdöbbent.

„Ejnye – morfondírozott magában –, mindenki is­mer, mindenki szeret; ő az első, aki nem tudja rólam, hogy ki vagyok. Nézzük csak: tényleg, ki is vagyok én valójában?" Akárhogy törte is a fejét, nem talált magyarázatot. Eszébe ju­tott, hogy a bölcs bagoly­tól kellene segít­séget kér­nie, aki mindenre tudja a választ. Elment hát hozzá, s előadta kérdését. A ba­goly hosszan, méltóságtel­jesen gondolkozott, majd így szólt:

– Én meg tudnám ne­ked mondani, ki vagy, de jobb, ha magad győződsz meg róla. Menj el a folyó partjára, nézz a vízbe, s ott megkapod a választ.

A kis tükör megköszönte a bagoly szívességét, nya­kába kapta lábait, s sza­ladt a folyóhoz. Izgatottan hajolt a víz fölé, s néze­getni kezdte magát. De hiába hajlongott erőlköd­ve; csak a folyó felszíne nézett vissza rá hidegen, önmagát sehol sem látta. Amint ott ágaskodott, egy hirtelen szélfuvallat hatá­sára lába megcsúszott – s a kis tükör belepottyant a vízbe. Két­ség­be­esve érez­te, hogy összecsapnak fö­lötte a hullámok, s ő süllyed, egyre süllyed, míg ki nem köt a víz fenekén. Az öreg folyó rezzenéstelen nyugalommal hömpölygött fölötte.

A lassú sodrás nemso­kára lemosta a kis tükör gyönyörű szép foncsorját, s a folyó fenekén nem ma­radt más, csak egy átlátszó üvegdarab.

(Hajdú-bihari Napló, 1978)