A teknősbéka halála
Az alkalomhoz illően november 1-jén volt a premierje a Kossuth rádió A 23. óra (Gyermekszáj - csak felnőtteknek) című negyvenperces új műsorának. A Kondor Katalin szerkesztésében havonta este tíz után elhangzó adás azt szándékszik bemutatni, hogyan vélekednek a gyerekek az élet olyan kérdéseiről, amelyekről a felnőttek nemigen szoktak előttük beszélni.
Például a szerelemről, a szegénységről, a gazdagságról. Az első adás a napot gondosan megválasztva a halál kérdését járta körbe. Gyerekek és tizenévesek nyilatkoztak arról, mit jelent nekik az elmúlás, milyen élmények érték őket ezzel kapcsolatosan, és hogy szerintük mi következik az élet után.
Minden társadalom tudati állapotát pontosan tükrözi az élet legnagyobb misztikumának, a halálnak a felfogása. Az elmúlás felfoghatatlan távlata előbb-utóbb mindenkit megérint, de az már alkat, idegrendszer és környezeti hatások függvénye, hogy a találkozás múló benyomás marad, vagy makacs útitársként esetleg végigkíséri valakinek az életét. A gyerekek sokszor bölcsebbek, mindenesetre őszintébbek a felnőtteknél, erről a kérdésről azonban kellő tapasztalatok híján aligha lehet más véleményük, mint amire családi körben szert tesznek. Mintha a két riporter, Morvái Katalin és Trencsényi Zoltán is tisztában lett volna a vállalkozás nehézségével: kérdéseikkel nem igazán tudtak közel kerülni riportalanyaikhoz, a beszélgetésekből hiányzott az a bensőséges kapcsolat, amely a gyerekekből és a tizenévesekből a felnőttektől hallott igazságoknál többet, eredetibbet, személyesebbet hozott volna felszínre.
A négy-öt perces riportokban egyebek között említés esett a dédike és a teknősbéka haláláról, a kínai temetkezési szokásokról, a pokolról és a mennyországról, no és a reinkarnációról, amit többen szóba hoztak. A neveltetés, a családi háttér különbözősége világosan megmutatkozott, a keresztényi tanokon nevelkedettek a túlvilágról mint realitásról, a nem hívők az élet lehetséges, nem bizonyított folytatásáról beszéltek. Az ember, az emberi lélek addig él, amíg valaki emlékszik rá - fogalmazta meg nem kis bölcsességgel egy tizenhat éves diák, aki megkérdőjelezte a halált kísérő szertartások külsőségeinek fontosságát Egy szál virágba is belefér annyi szeretet, mint egy halomba, fejtette ki megszívlelendő véleményét, arra utalva, hogy a mai, sokszor hivalkodó temetések nem a halottaknak, hanem inkább az élőknek szólnak. Bizony, olyan ez a világ, hogy a gyász azok sírját is koszorúkkal ékesíti, akiknek helye nem az égi szférákban, hanem az alvilágban jelöltetett ki.
(Hajdú-bihari Napló, 1997)