Csűrdöngölő

Mire valók az emlékek? - indította Végh Antal kérdésével Tájak, hagyományok, em­berek cí­mű sorozatának Szatmárt bemuta­tó részét vasárnap délután a Bartók rádió­ban Máder Lász­ló. Különös ez a védekező önerősítés: mintha mindig igazolni kellene valamilyen felsőbb íté­lőszék előtt, hogy egy nép törődik a múltjával, hagyományaival, kultúrájával, mi több, azt át akarja örökí­teni az ifjabb nemzedékeknek. Azoknak, akik ezt másként gondolják, természetes gyógymódként ajánlható, hogy üljenek le a sorozat adásaikor a rádiókészülék elé, és nyissák nagyra a fülüket. Nem kell fél­ni, nem fog fájni.

Máder László nem kisebb útitársakat hívott segítségül a szatmári emberek és a szatmári zene lefestéséhez, mint Móricz Zsigmond és Tersánszky Józsi Jenő. Mó­ricz annak idején, maga is szatmáriként, jobb híján gyalog járta be a Szamos-hátat és a Tisza-hátat, s élményeit riportokban örökítette meg a Nyugatban. Ami azt il­leti, egyedi sarka ez a világnak. „A ma­gyar paraszt igen gazdag anyag, minek fő oka minden bizonnyal az ősisége. Úr a magyar paraszt, a nemes magyarságnak szellemi örököse" – állapítja meg az író. „Sehol se szebb a magyar pa­raszt faja, kü­lönösen sehol sem gazdagabb, romlatla­nabb, értékesebb a nyelve, a szelleme, a humora, a lelki tartalma, mint éppen er­refelé" – szögezi le Móricz, aztán leírja az ököritói húsvéti bált, ahol a hirtelen fel­lobbanó pusztító tűzben 325-en égtek benn azért, mert a falu büszke, kemény legényei bedeszkázták a csűr bejáratát, nehogy valaki ingyen jusson be a nagy mulatságba.

Az urbánusabb beállítottságú Ter­sánszky Szatmár távolabbi részén, a Szi­lágyságra és a Mezőségre nyíló Nagybánya környékén csöppent ünnepnapi mulatozás­ba, bányászok, urak, parasztok közé, s a csodálkozástól tágra nyílott szemmel fi­gyelte az ottani nép össze­tar­to­zásának és fegyelmezettségének jeleit. Merthogy előkántáltak valakit, amúgy félszegen és eset­lenül mozgó embert, aki, miután unszolás­ra beállt a körbe, olyan fergeteges, élet­kedvtől duzzadó táncot mutatott be, hogy csak ámultak a vendégek, és gyönyörük­ben sikoltoztak az asszonyok. Nem más volt ez, mint a malacbanda „oláhos" ze­néjére járt ősi csűrdöngölő. S mindenki más csak akkor kezdte a táncot, amikor embe­rünk befejezte a magáét.

Ahogy Tersánszky megjegyezte: „A kö­zépszerűség nem moccanhat addig, amíg a kivé­teles át nem adja neki a helyét." Bi­zony, emlékeznünk kell Madarász Pável csűrdöngölőjére.

(Hajdú-bihari Napló, 1997)