Frekvencia

Csaknem ezer évvel azután, hogy államalapító István királyunk felvette a kereszténységet, és ezzel bevezette országa népét Európába, újra nagy horderejű változások színtere a Kárpát-medence. Ez év augusztusában a Magyar Rádió európai normán kezdte sugározni a Petőfi és a Bartók adó műsorát. A hazai rádiózás történetében ezzel lezárult Jalta korszaka. A hallgató, aki eddig hiába kereste nyugati készülékein a keleti normán sugárzó magyar közszolgálati adáso­kat, immár hanyag mozdulattal elérheti azt, amire évtizedeken át hiába áhítozott: értelmes magyar szót és minőségi zenét hallhat rádiójából Magyarországon,

A változás persze, mint oly sok minden ebben a hányatott sorsú térségben, nem zökkenők nélküli. Közkedvelt fordulattal élve: a helyzet csak fokozódott, hiszen a Kossuth rádió továbbra is a keleti normán és a középhullámon fogható, a másik kettő pedig az ország második városá­ban hol fogható, hol nem. A szakemberek felmérései ugyan azt támasztják alá, hogy a térerő mindenütt kielégítő, sőt kiváló, ám a szakemberek az utcán végezték felméréseiket, az emberek meg házakban laknak, ahol különös módon nem úgy érvényesülnek a fizika törvényszerűségei, ahogyan azt a szakemberek szabad ég alatt bemérik. Ez a tény nem érte meglepetésként a jó debrecenieket, hiszen évtizedeken át úgy maradtak ki a sztereó sugárzás áldásaiból, mint a Gundel-palacsintából Gundel. Mi rendkívüli van abban, hogy a két közszolgálati adótól szte­reóban csak sutyorgásra futja, miközben a helyi és az országos kereskedelmi adók térhatású minőségben harsogják üzeneteiket? A szakemberek azt mondják erre, hogy a helyzet majd év végére rendeződik megnyugtatóan, amikor a helyi átjátszó adó sugározza ezt a két műsort is. Készségesen hitelt adunk ígéreteiknek, legalább kerül valami a karácsonyfánk alá.

Akárhogy is, a helyzet összehasonlíthatatlanul bonyolultabb, mint az ötvenes években, amikor az államilag gyártott néprádió gombján mindössze két állás volt: a Kossuthé meg a Petőfié. Ma már - elvileg - csak a nyugati normán legalább öt adás fogható, és tartani lehet attól, hogy ez kiszámíthatatlan folyamatokat indít el az országban. Ha belegondolunk, milyen kon­fliktuslehetőség rejlik abban, hogy az ifjúságnak ezután az Emergency House Party legújabb slágere és Beethoven vonósnégyese között kell választania, fogalmat alkothatunk arról a veszélyről, amelyet a hirtelen nyakunkba zúdult választási szabadság idézhet elő. Aggodalomra azonban még sincs ok: ez az ország túlélt már tatárt, törököt, osztrákot, németet, oroszt; miért éppen néhány, mérsékelt erejű frekvenciahullámtól rendülne meg.

(Hajdú-bihari Napló, 1997)