Hat tyúk tava

 

Mire ezek a sorok megjelennek, túlvagyunk a választások második fordulóján, a fél ország örül, a másik fele bánkódik, lehet, hogy a rádió­sok között más az arány. De nem is erről lesz szó. Több, mint egy éve jelennek meg a rádió­jegyzetek ezeken a hasábokon, elegendő idő ah­hoz, hogy szerzőjük kényszert erezzen az érzé­keny, de elkerülhetetlen búcsúra. Mindközön­ségesen úgy van ezzel az ember, mint egy kap­csolattal: ha lanyhul a szenvedély, célszerű pon­tot tenni a végére.

Hangok hallatszottak innen-onnan, hogy nem is rádiókritika ez, ami volt. Pontot érő meg­figyelés, a tényállás az, hogy rádióműsorok ürügyén a szerző kifejtette nézeteit erről-arról, néha amarról. Pedig rendesen indult a do­log, ahogyan kell, vasalt nadrágban leült a ké­szülék elé, de amint füleit a hangszóróra ta­pasztotta, azonmód letérült a helyes útról. Mert, hogy az történt vele, amit Marshall McLuhan, a sokat idézett amerikai szociológus mondott: a média maga volt az üzenet. Nem az volt a fontos, hogy a rádióban miről beszélnek, ha­nem az, hogy mit mondanak.

Az ember nem mindig kovácsa a saját sze­rencséiének, de az élet úgy hozta, hogy a szer­ző pár évet másik országban, történetesen Ang­liában élt, ahol néhány pint Guinness sör tár­saságában gyakran múlatta az időt a közszol­gálati rádió adásainak hallgatásával. A har­madik pohár után rendre eszébe ötlött, hogy 1989-90-ben a média hangadói hányszor állí­tották a magyar sajtó és a rádió elé követendő példaként a BBC pártatlan, sokoldalú tájékoz­tatást folytató gyakorlatát. Az utóbbi esztendő­ben, mióta hivatásos hallgató lett, a szerző hi­ába he­gyezte a fülét alaposan, egyszer sem hal­lott hivatkozni a jeles angol adóra. Amiből a KRESZ alapfokú ismeretét feltételezve két kö­vetkeztetés adódik: vagy a londoni rádió tért el tájé­koztatási elveitől, vagy a magyar média szá­mára nem mérce a BBC etikai kódexe.

Lehet fotózni, de akárhogy alakultak is a dolgok történelmileg, az nem szerencsés, ha az emberen mindenféle mánia hatalmasodik el, mint ez a Bibíszí. Meg az, hogy a magyar köz­szolgálatiak nem köz-, hanem magánszolgála­tiak: saját szellemi beállítódásuknak, csoportér­dekeiknek megfelelően válogatják a híreket, osztogatják a minősítéseket, kavarják a politi­ka fortyogó üstjét finom, néha durvább moz­dulatokkal. Ha az ember ilyen tüneteket észlel ma­gán, nagyon vigyáznia kell, mert könnyen rámehet a mentálhigiéniája. Az egyetlen polgá­ri megoldás ilyen esetekben: elzárni a zajfor­rást, és nagy lélegzetvételek közben várni a szebb, új világra.

Ui. Azért van ennek a két hétnek fontos ta­nulsága. Úgymint választást lehet elveszíteni a média támogatásával, és lehet nyerni szél el­lenében. Van remény.

(Hajdú-bihari Napló, 1998)