Kakasszó
Be kell vallanom, nem tartozom a Vasárnapi Újság rendszeres hallgatói közé. Ennek legkevésbé politikai vagy ideológiai okai voltak és vannak; kizárólag az életritmusom szempontjából elfogadhatatlan hajnali kezdési idő akadályoz meg abban, hogy szorgos fülelője legyek e sok vihart megélt, egykor kétségtelenül fontos erjesztő szerepet betöltő műsornak. Pedig magam is úgy vélem, hogy a kisebbség hangjaként megszólaló összeállítás számot tarthat mindazok rokonszenvére, akik szemében a demokrácia az érdekek és a nézetek sokféleségét, az információhoz jutás lehetőségét és a döntések jogát testesíti meg.
Indulásakor a Vasárnapi Újság hazafias, vallásos témáival, a közelmúlt homályos foltjait megvilágító és a történelmi tudatot erősítő riportjaival, jegyzeteivel a palackból kiszabaduló szellemnek adott hangot, és egyértelműen szemben állt az uralkodó posztkádári kurzussal. Később, a rendszerváltozást követően a sajátos kelet-közép-európai helyzet következményeként – a jobbközép kormányt zsigerileg gyűlölő és támadó médiatöbbség ellenzékeként határozta meg önmagát, 1994 után pedig hasonló helyzetben találta magát, mint a rendszerváltozás előtt: kisebbségben az immár liberális elemekkel bővült baloldali ideológiával szemben.
Ma már egyértelmű, hogy a Vasárnapi Újságot a közszolgálatiság elégtelen megvalósulása tartja fenn az állami rádióban. Ez a műsor egyfajta szelepként működik, olyan témáknak és nézeteknek ad hangot, amelyek nem, vagy alig kapnak teret a rádió más műsoraiban. Annak jele ez, hogy az elektronikus médiumokban még nem tudott érvényre jutni a sokoldalú, tényszerű, pártatlan tájékoztatás, amely elejét vehetné az irányzatos hír- és véleményközlésnek, az álobjektivitás látszatába burkolózó politikai érdekérvényesítésnek, tehát a manipulációnak. Amikor Hankiss Elemér tévéelnök az előző ciklusban nem a közszolgálatiság normáinak érvényesítésével szabályozta, hanem az ellenzéki beállítottságú Egyenleg létrehozásával ellentételezte a kormánypártinak mondható tv-híradót, törvénytelen állapotot modellált.
Hasonló a helyzet a rádióban; a 16 óra és a Vásárnapi Újság gyakran ugyanazokkal az esetekkel foglalkozik – de gyökeresen különböző indíttatással, frazeológiával és végkövetkeztetéssel. Ahelyett, hogy egy olyan műsort hallanánk, amelyik valóságfeltáró elhivatottságával, kritikus távolságtartásával és tárgyilagosságával segítene eligazodni a demokrácia és a piacgazdaság szövevényes dolgaiban. Reménykedjünk, hogy mielőbb megszűnik a Vasárnapi Újság (s mindazon műsorok, amelyek a létezését kiváltják): mert akkor mondhatjuk, hogy itt van már a közszolgálatiság.
(Hajdú-Bihari Napló,1997)