Kártyavár
Új szenvedélybetegség van terjedőben a Kár-pát-medencében: a bankkártyajáték. Miközben bizonyos forrásokból erősödnek az országot a nemzetközi fináncoligarchia uralmától féltő hangok, a kártyahasználók száma a szénanáthásokéhoz hasonló ütemben szaporodik. S ez csak a kezdet, a bankkártyák beköszönő kora; hol vagyunk még attól az időtől, amikor tárcánk nem a papír-és fémpénzektől, hanem az áruházak, munkahelyek, könyvtárak, biztosítók, benzinkutak, önkormányzatok által kiadott mágneskártyák tucatjaitól duzzad!
A Kossuth rádió gyakorlati témákat körbejáró, hasznos délelőtti szolgáltatómagazinjának múlt szerdai adásában a bankkártyák kerültek terítékre. A tárgykörből alaposan felkészült, kellőképpen akadékoskodó műsorvezető kérdéseire a két legnagyobb forgalmazó, az OTP és a Postabank képviselői terítették ki lapjaikat. Válaszaikból kiderült az, amit eddig is sejtettünk, hogy mint annyi minden, Magyarországon a kártyahasználat is átmeneti állapotot mutat. Egyelőre csak az fajtája van érvényben, amelyikkel a folyószámlánkon előzetesen elhelyezett összegből gazdálkodhatunk; a rugalmasabb, szabadabb (bár léhaságra csábító) költekezést lehetővé tevő hitelkártya bevezetésére várnunk kell. No persze, hiába állna rendelkezésünkre többféle banki fizetési mód, ha azokat egyelőre csak az üzletek kis hányada képes elfogadni. A rendszer kereskedelmi kiépítetlensége miatt így a legtöbb tulajdonos jelenleg arra használja a mágneses műanyaglapocskát, hogy készpénzt vegyen ki az ugyancsak kisszámú fali automatából. Ami, ugye, még nem igazi „pepszi érzés".
A műsornak nem sikerült maradéktalanul eloszlatnia a kártyahasználattal kapcsolatos aggodalmakat. A készpénzforgalom kiiktatására hivatott eszköz alkalmazását a bankok részéről ugyan megfelelő biztonsági intézkedések kísérik, de mint mindenbe, amit ember hozott létre, ebbe is csúszhat hiba. A vétlen mulasztás a kedvezőbb eset, mert nélkülözi a szándékosságot, de fel kell készülnünk visszaélésekre is. Mint elhangzott, egyes üzletek - például benzinkutak - előszeretettel terhelik meg számlánkat a vásároltnál nagyobb összeggel, vagy megtörténik, hogy kétszer ütik be a fogyasztás ellenértékét. Tudjuk, ha arról van szó, a leleményesség a Kárpát-medencében nem ismer határokat. Mire inti ez a kártyatulajdonost? Arra, hogy noha, mint halljuk, nem árt ügyelni a nemzetközi fínáncoligarchia ármánykodásaira, időnként célszerű időt szakítani kártyás számláink ellenőrzésére is. Mert könnyen úgy járhatunk, mint amikor készpénzzel fizetünk Magyarországon.
(Hajdú-bihari Napló, 1997)