Magányos éjszaka
Az éjszaka pihenésre való, ámde. Sokan vannak, akik ilyen-olyan okok miatt nem hajtják álomra a fejüket, például dolgoznak, vagy valami nyugtalanítja őket. Mi az, ami az embert éjszaka nyugtalanítja? Mondjuk a magány. Elképesztő, hogy milyen nyomor honol ebben az országban az emberi kapcsolatok terén.
Volt itt egy időszak, talán néhányan még emlékeznek rá, létező szocializmusnak hívták, amikor egyébről sem esett szó, mint az emberről, a legfőbb értékről. Sok szép mondat keringett az éterben, jelent meg nyomtatásban a teremtés koronájáról, mígnem nyilvánvalóvá vált, hogy abban a világban sok minden számít, kivéve az embert. A rezsim fölszámolta a civil szférát, a lakosság (más szóval: nép, nemzet) számára közösségi létformákat kínáló, polgári intézményeket, szervezeteket, társas köröket, és helyettük létrehozta a maga ideologikus, irányított, ellenőrizhető művelődési formáit. Kelet-Európa társadalmai a négy évtizedes lelki nyomás után, öntudatuktól és a kiteljesíthető élet lehetőségétől megfosztva, atomjaikra hullva vágtak neki 1990-ben az új világ építésének. És itt vagyunk most, nyolc évvel a rendszerváltozás után, amikor egy 53 éves, jól menő magyar vállalkozó nem pihenéssel, regenerálódással és más kellemes tevékenységgel tölti az éjszakáját, hanem azzal, hogy telefonon próbál magának társat találni a Petőfi rádió műsorának segítségével.
A visszatérő rendszerességgel elhangzó adás vezetője múlt csütörtök hajnalban füllel hallhatóan nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Kiderült, ő Suzukival jár, a telefonáló viszont nem, merthogy a jól menő vállalkozókra nem ez a gépkocsitípus a jellemző. Ezt eddig is sejtette az éjszakát valamilyen okból nem pihenéssel töltő hallgató, mint ahogyan azzal is tisztában lehet, hogy az elváltak, az öngyilkosok, az alkoholisták világra szólóan magas száma nem a társadalom egészséges életfunkcióinak a tükre. Sokféle ember telefonál be ebbe a műsorba, többnyire olyanok, akik szerény verbális eszközeik miatt akadozva képesek problémáikat elővezetni, de az, hogy egy férfikora és anyagi javai teljében lévő, diplomás, tehát feltehetőleg művelt ember magányát oldandó a nyilvánossághoz forduljon, megrendítő személyes kiszolgáltatottságról és alapvető társadalmi működészavarokról árulkodik.
Ebből többféle következtetés adódik. 1. A pénz nem boldogít (ez a tétel az ötmillió koldus országában gúnyoros kacajokat válthat ki). 2. Korlátozott önérvényesítő képességű személlyel állunk szemben (ezt a tételt a diploma és a jól jövedelmező vállalkozás cáfolja). 3. Ha az ember a „mélymagyar" valósággal kíván szembesülni, jobban teszi, ha nem a hatalmon lévő politikusok nyilatkozatait, hanem a rádió társkereső műsorait hallgatja.
(Hajdú-Bihari Napló, 1998)