NATO-ba, sej!
Nagy játszmák zajlottak a múlt héten a magyar politikában a NATO-csatlakozás és a földkérdés dolgában. A Parlamentben majdnem kisült a feszültség, a kormány és az ellenzék kard ki kard szállt harcba álláspontjáért, a közvélemény meggyőzéséért. Ilyen kiélezett helyzetekben megnő a közvetítő média szerepe; mint folyadékban a lakmuszpapír elváltozása, úgy mutatkozik meg, hogy vajon a törvényben meghatározott sokoldalúság, tárgyszerűség és pártatlanság jegyében látják-e el feladataikat. A tét nagy, hiszen jó fél év múlva az urnák elé járul az ország lakossága.
Nos, nem oszlottak el azok aggodalmai, akik úgy érzik, hogy a Magyar Rádió hallgatói még mindig nem a teljes bizalom jegyében ülhetnek le készülékük elé. Az elektronikus médiában a kormány és az ellenzék szerepéről olyasfajta kép van kialakulóban, amely az előbbit a hatalom eredendő letéteményesének, kezdeményező tekintélynek, az utóbbit szükséges rossznak, akadékoskodó kerékkötőnek állítja be. A Petőfi rádió éjszaka negyed tizenkettőtől éjfélig tartó Ennyi! című műsorában Fiala László szombaton Kovács László külügyminisztert faggatta – nem gyermekkoráról, kedvenc fogkréméről, olvasási szokásairól, netán az ország külkapcsolatairól, hanem a hét belpolitikai eseményeiről. Az MSZP elnökségének tagja negyvenöt percen át ismételhette el mindazt, amit a hét folyamán több tucat újságírónak több tucatszor elmondott a NATO-csatlakozás és a földkérdés kormánypárti megítéléséről és arról, hogyan igyekszik meghiúsítani az ellenzék önös pártérdekekből és választási szempontokból a kormány nemes, a haza érdekeit szolgáló kezdeményezéseit. Más hang nem hallatszott.
Miért veszélyesek az efféle műsorszerkesztési eljárások? Azért, mert a parlamentáris demokráciában a politikának ugyanúgy része az ellenzék, mint a kormány: a kettő feltételezi és kiegészíti egymást, mint a yang és a ying, mint Ádám és Lucifer. A parlamenti váltógazdálkodásban az ellenzék minősíti a kormány döntéseit, ellensúlyozza a hatalmi koncentrációt, és képviseli a választáson kisebbségben maradtak érdekeit. Az a szándék, amelyik minden dolog megfellebbezhetetlen eredőjeként a hatalom birtoklóit tünteti fel, meghamisítja a demokrácia alapelveit, és csorbítja azok érvényesülését. A rendszerváltozás után hét évvel ez már aligha tudható be a korábbi évtizedekben kialakult szervilizmusnak. Érdeklődésre tarthatna számot az a műsor, amelyik azt vizsgálná, vajon e gyakorlat folytatói elfeledkeznek-e arról, hogy a ma kormányából a jövő ellenzéke lehet, avagy ennek tudatában teszik, amit tesznek.
(Hajdú-bihari Napló, 1997)