Délibáb híján ( A Hortobágy közepe kulturális nézetből)
A nemzeti park kezdetét jelölő táblánál megállok, s a göröngyös úton jobbra fordulok. Vagy száz méterre az úttól fehéren világít a Kadarcs csárda nemrég felújított, vonzó épülete. Körbejárom, s nem akarok hinni a szememnek. A milliókért rendbe rakott régi csárda falán már hullik a vakolat, a salétrom kíméletlenül falatozza a festéket.
Odabenn a nagyteremben padok, asztalok árválkodnak vendégekre várva, a folyosóról a vendégszobák csábítanák az érkezőket. De kihalt a hely, nincs, aki birtokba vegye, s életet vigyen a falak közé. Így az is pusztul, amire már temérdeket költöttek.
Visszakaptatok a 33-asra. A Hortobágy közepe innen már csak 13 kilométer. Alacsonyan lóg a fellegek lába; arról juhnyáj legelész, erről gólya birkózik az erős széllel. Tájkép. Hamarosan házak tűnnek fel; mind egyformák, festetlenek.
Megdöbbentő ez az uniformizált, egyhangú építészet. Ennyit sugallanának az alföldi hagyományok? Az igénytelen házak között az állami gazdaság többszintes, a táj jellegéhez illeszkedő, pazar székháza. Hát így is lehet építkezni?
Befordulok a kilenclyukú híd előtti parkolóba. Csalóka megoldás, mert ha nem kap észbe idejében az ember, már csak a fizetőhelyen köthet ki. Lábom sokszor taposott fődet (földet? betont!) ér; szemben a Pásztormúzeummal. Előtte, szemét a végtelenbe vetve, merev derékkal ül a pásztorfiú, ahogyan Somogyi Árpád szobrászművész elképzeli. Tábla nem jelöli alkotó és szobra nevét.
A múzeum évtizedek óta ugyanúgy hozzá tartozik a Hortobágy községről alkotott képzetünkhöz, mint a híd és a csárda. Kiállítása is több mint tízéves; talán nem ártana a legújabb kutatási eredményéket figyelembe véve, a történetiség elvére jobban építve újjárendezni anyagát. Amúgy szép, takaros bemutató, nemrég hozatta rendbe a Déri Múzeum. Szükség volt rá, mert már a kosz kezdte ellepni a ruhákat, s a szőrmebundából rovarok hullottak ki. A bejáratnál áruda: többnyire népművészeti termékek, de akadnak azért cukros mázzal bevont kancsók is. (Ebből kel el a legtöbb.) Bent az eredeti szerszámok, tárgyak tövében színes poszterek; közöttük hegyi tájrészletek, zúgó patakok. A Hortobágyot egyedül Csontváry képe idézi.
Kilépve a múzeumból óhatatlanul a Körszín felé vezet az út. Ezt is nemrég tették rendbe, semmi kivetnivalót nem találni benne. Csak a pénztáros panaszkodik, hogy naponta több százszor kell kérni a belépőjegy árát a látogatóktól, mert mindenki azt hiszi, hogy a múzeumban váltott 8 forintos jegy ide is érvényes. Holott az út másik oldalán épített galériába jogosít. Naivan kérdezem, hogy nem volna-e célszerűbb olyan jegyet kiadni, amely mindhárom nevezetességbe szól, s csak egyszer kell megváltani. Természetesen célszerűbb volna – kapom a választ –, de kivitelezhetetlen, mert azt a kettőt a Déri Múzeum tartja fenn, ezt meg az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal.
A flóra és a fauna fotókon látható érdekességeinek tanulmányozása után megint a szabadban találom magam. A híd felé pillantva – aminek külső falára két munkás keni a fehér festéket – szoborcsoporton akad meg a szemem Ez is Somogyi Árpád rusztikus alkotása. Gubás ember, nagykendős asszonyok várnak a kút előtt vízre, ősi fegyelemmel. Korábban gipszben tették ugyanezt, most bronzba öntve. Vajon hol szomjazhatják most a vizet az eltávolított gipszfigurák?
És itt a vízi színpad, amit évente kétszer-háromszor használnak. Rendszeres működtetéséhez hiányoznak a feltételek, no meg a koncepció. Így hát árván magasodik a domb, s rajta az üres lelátók. Csak a vadkempingező autós turisták gyermekei másszák a tetőt, s vetnek egy pillantást körbe a pusztában hegynek számító magaslatról.
Ezen a fertályon egy büfén kívül már csak Dohány Andrásné népművészeti boltja kínálja magát látnivalóként. Hídi vásárosként 12 éve a községi tanács ajánlatára építette ide üzletét, amelyben – mezőkövesdi lévén – matyó textíliákat árul. Forgalma évről évre kisebb, a belföldi csoportok szinte semmit sem vásárolnak tőle. Persze nem úgy indul el az ember pusztanézőbe, hogy közben hatszáz forintos blúzt vásároljon a feleségének...
Eljött az ebédidő. Minőség-ellenőrző akcióra tévedek be a Hortobágy csárdába; s mi mást, mint hortobágyi húsos palacsintát rendelek. Még emlékszem a közleményre, hogy a gasztronómiai újságírók nemzetközi szervezete megvonta védnöki tábláját a csárdától. Azóta itt is a gazdaság vette át az irányítást; reménykedve a haszonban. Az árak inkább a zsebhez méretezettek, az ételek valóban tájjellegűek. Már hozzák is a palacsintát, igaz, langyosabban a kelleténél. Mellettem németek valami hasonlóra kapnak étvágyat, de a pincér – akit a jelekből ítélve egyszer súlyos testi inzultus érhetett – a betanult szavakon kívül egy kukkot nem hajlandó érteni nyelvükön. Így végül lekváros palacsintát rendelnek...
Jól nem laktam az előétellel, de hát az én pénztárcámból ennyire futotta. Harmincból kitelt, jöhet a kulturális utóétel a galériában!
Itt végre látom a Hortobágyot: jeles s kevésbé ismert festők képei örökítették meg a puszta részleteit. Hanem a folyosón újból beleütközöm az alpesi tájat ábrázoló poszterekbe: az ellentét itt még kiáltóbb. Ám kapom a magyarázatot a vezetőtől, s magam is tanúja vagyok egy vásárnak: a látogatók túlnyomó részét kitevő alföldi emberek nem a puszta, hanem a hegyek képét vágynak kifüggeszteni lakásukban. (Persze, a Hortobágyot ábrázoló poszterek hiányában nem is nagyon van más választásuk.)
Egyébként az 1980-ban avatott galériát – pedig a jegy közös – korántsem keresik fel annyian, mint a múzeumot. A felnőtt csoportok még csak-csak átjönnek – itt kapják ugyanis az igazolást –, de a gyerekek nem. Ez sem rajtuk múlik, hanem a tanárokon; bár a propaganda sem eléggé hatékony. Pedig ezt a kiállítást érdemes volna megnézni mindenkinek.
Ballagok a falu felé vezető úton. Nézem az árok szélén húzódó bodegákat: ruházati bolt, szűcsmester, souvenir, virágbolt, MHSZ lövőpavilon, zöldség-gyümölcs. Közönségesek, ócskák, ízléstelenek. Jobbra a magánkezelésbe került fogadó igyekszik csipkedni magát – tetszetős nádtetős bokszok emelkednek a teraszon –, de kínálata eszembe juttatja a képtelen adatot: a Hortobágy központjában mindösszesen 15 szoba áll a megszállni akarók rendelkezésére. No, és az átadásra váró kemping; aminek avatása legalább 10 évet késett.
Jól hasznosítják-e a Hortobágyot? Olvasom az egyéni monológokat fölsorakoztató vitát, hallgatom a nemzeti park, az állami gazdaság és az idegenforgalmi hivatal közti ellentéteket soroló érveket. Fortyogó hínár ez, jobb tőle távol maradni. Hogy lehet akkor a Hortobágyról írni?
Hát így. És – most – ennyit.
(Hajdú-bihari Napló, 1983)