Elefántcsonttorony? gittegylet?
Mindaz, amiről szólni akarok – bármennyire paradoxonnak tűnik is – nem túl sok embert érdekel. De mert módomban áll, naiv hitemtől vezérelve, nemcsak szükségesnek, hanem becsületesebbnek is érzem, hogy elmondjam az elmondhatót abból, ami az egyetemi KISZ-élettel kapcsolatban bennem négy év alatt felgyülemlett.
Nem tagadom, ítéleteim szubjektívek és indulatosak lesznek, és minden bizonnyal nélkülözik azt az egzakt megfogalmazást, amit a téma komolysága egyébként megkövetelne. Mentségem egy lehet talán: az, hogy sem érzelmileg, sem gondolatilag nem tudok közömbösen viszonyulni ahhoz a mozgalomhoz, amelynek problémáit cikkem tárgyául választottam.
Ötödik éve vagyok a BTK KISZ-szervezetének tagja. Ez idő alatt a KISZ-létra számomra elérhető összes fokát bejártam, egyszerű alapszervi közkatonától „egészen" a vb-tagságig. Míg aztán - ugyancsak önszántamból - pozícióban visszajuttattam magam oda, ahonnan elindultam. Mindez így, egyediségében nem túl érdekes. Nem is vesztegetném rá a szót, ha saját utamat nem kellene az egyetemi KISZ-élet tipikus megnyilvánulásának tekintenem.
Bárminemű szervezet léte és működése elválaszthatatlan azoktól az emberektől, akik alkotják. Elméletileg ugyanez kellene, hogy vonatkozzon a KISZ-re is. Ma már azonban a KISZ jószerével csak azok számára téma az egyetemen, akik a közvetlen vezetésben részt vesznek. Hogy ez mennyire így van, arra elegendő bizonyság a BTK-n immár évek óta húzódó személyi problémák özöne. Hogy bizonyos posztokra képtelenség megfelelő embereket találni. Hogy a kar KISZ-munkáját két évig egy nem kimondottan alkoholellenességéről ismert hallgató irányította. Akiről mindenki tudta ezt, s akinek utódja, jobb híján, egy arra meglehetősen sokak által alkalmatlannak tartott személy lett. De bizonyság erre az önagyonülésezők jóhiszemű serege, akik a többség távolléte miatt kénytelenek minden alkalommal szavazatképesség nyilvánítani magukat. Vagy bizonyság akár a kari bizottság számtalan, gittegyletszerű összejövetele is. A sort minden különösebb erőfeszítés nélkül lehetne tovább folytatni.
Attól, hogy a dolgokról nem beszélünk, azok még vannak. A statisztikák szerint az egyetemen a hallgatók 98 százaléka KISZ-tag. De kevesen lehetnek azok, akik nem érzik ennek abszurditását. És vajon hányan gondolták már végig azt, hogy valójában ki miért tagja a KISZ-nek?! Mert ha ismét csak a tényekre gondolok:
- a II. évesek gyűlölködő személyi csatározásokba fulladt évfolyamgyűlésére;
- a IV. évesek gyűlésén tapasztalt félelmetes manipulációra, amellyel a titkár az alaktalan-akaratlan tömeget szinte már terrorizálta;
- a BTK-híradó cikkének látszólag ártatlan, valójában hátborzongató mondatára, hogy: „Igyekeztünk is legjobb tudásunk szerint dolgozni az almaszedésen, ha nem is mindenki ért el kimagasló eredményt, azért nem vallottunk szégyent, és a gazdaságnak sem volt miattunk kára" - amiről tudni kell, hogy írójának brigádját majdnem elzavarták a munkából;
- vagy a társadalmi munkán saját csoporttársaiknak tízforintos órabérrel a zsebükben parancsolgató csoportvezetőkre;
- vagy a „szavazzátok meg, hogy felolvassam-e" mentalitásra;
egyszóval, ha ezekre gondolok, igen szomorú kép kezd kialakulni bennem arról a bizonyos őszinte meggyőződésről. És arról a szocialista öntudatról, amelynek nevében egyesek mellüket döngetve, megújuló erővel bontanak zászlót a passzivitás, a közöny ellen. És egyre inkább azt gondolom, hogy a farizeus álarcok erdejében nagyítóval lehet csak megtalálni azokat, akik hittel léptek be a KISZ-be, és választották a cselekvésnek ezt a formáját.
De igazságtalanság lenne, ha csak a bunda belsejét néznénk meg. Vajon végiggondolták-e egyszer is az illetékesek, hogy az ún. passzívak, közönyösek miért lettek azzá, amik? Hogy a korábban aktív KlSZ-esek; vb-tagok miért mondanak le sorban választott posztjukról? Hogy miért fulladnak ki, miért fásulnak bele az emberek a KISZ-munkába negyedéves korukra?
A KISZ, mint szervezet, elválaszthatatlan azoktól az emberektől, akik alkotják. Megítélésem szerint azonban a KISZ problematikája nem kereshető kizárólag önmagán a szervezeten belül, hanem ellenkezőleg: csakis szélesebb társadalmi összefüggésekbe ágyazva vizsgálható az érdemlegesség igényével. Megfelelő ismeretek és objektív lehetőségek hiányában könnyelműséget követnék el, ha az általam felvetett jelenségek okainak magyarázatát megkísérelném. Kérdéseim a megoldást is legfeljebb csak sugallhatják. A választ mindenkinek saját magának kell megadnia rájuk. Ami alól én sem lehetek kivétel: önmaga felett mond ítéletet az, aki az általa választott szervezet és az általa választott vezetők bírálatában csak a tagadásig jut el. Ez, ha úgy tetszik, a társadalmi cselekvés lehetőségébe, értelmébe vetett hitemet jelenti. Hitemet egy olyan változásban, amelynek a verbális politizálás, a hangzatos jelszavak hullócsillagának fokozatos leáldozását, s a mindennapi élet, a hétköznapok cselekvéseiben rejlő politikum előtérbe kerülését, az önmagunkkal és embertársainkkal szemben támasztott követelmények, a belső erkölcsi tisztaság megerősödését kell jelentenie.
Amely változáshoz alkalmazkodniuk kell mindazoknak, akik tagsági könyvük bejegyzése alapján e szervezet tagjainak és vezetőinek tartják magukat.
(Egyetemi Élet, 1975)