Elkísértük a mentősöket

Véres balesetekre, összetört kocsikra, sérült utasokra szá­mítottam, hiszen bennem is ugyanaz a kép élt, mint mindannyiunkban, ha meg­halljuk a fehér autó sziréná­jának vijjogását. A szo­ron­gás, ami ilyenkor, ha csak pillanatokra is, belénk köl­tözik, reflexszerűen jelentke­zik már akkor is, amikor mentőautót látunk. Aztán ha­mar elfelejtjük az egészet, hiszen nem velünk történt a baj; a borzongás önmagunk­ban erősít meg, mert szá­munkra az élet a természe­tes, nem a halál.

Az a nap, amit a debreceni mentőállomáson töltöttem, nem szolgált látványos szen­zá­ci­ókkal, riasztó karambo­lokkal. Szolgált viszont né­hány izgalmas órával, ame­lyek során meg­ismerhettem a legszebb emberi feladatok egyikét ellátók munkáját.

* * *

„A vasúti állomás előtt egy napszámos öngyilkossági szándékkal több helyen mell­be szúrta magát és felvágta ereit. Kíváncsiak tömege áll­ja körül, segíteni nem tud senki, orvost nem lehet kap­ni, éppen délelőtti betegláto­gatásukat végzik –, a vér pirosra festi a földet. Végre valakinek eszébe jut, hogy a rendőrségnek van egy vá­szonnal borított fedett hordágya, ki kel­lene vele vitetni a szerencsétlent a közkórházba. Telefonálás. Az ügyeletes rendőr­tisztviselő leküld azonnal a fogházba négy fo­golyért, hogy vigyék ki a hordágyat az ön­gyilkoshoz. A fogházfelügyelő jelenti: csak két tolonc van jelenleg bent. Intézkedés: azonnal ke­ríteni kell két hordárt vagy munkanélküli csavargót az utcáról. Az öngyilkos pedig, aki azóta megbánta tettét, kétségbeesetten könyörög se­gítségért, orvost még mindig nem lehet kapni, kínos per­cek és negyedórák múlnak el, míg végre megérkezik a hordágy. Beleteszik a több sebből vérző embert, rágom­bolják a fedelet, s elindul­nak, útközben sokszor megállván a súlyos teher alatt. A vér elcsepeg az utca porá­ban, az öngyilkos hörög, s mire a szomorú menet a rendőr által kísérve megér­kezik a meglehetős távol le­vő közkórházba, már nincs kin segíteni, meghalt a sze­rencsétlen.”

Dr. Roncsik Jenő tűzoltó­parancsnok ír így a mentés előtti, 1900-as évekről a Men­tők Lapja 1927-es számában. Az állapot, amit lefest, so­káig hidegen hagyta a város akkori vezető testületét. Dr. Derekassy István tűzoltó or­vos és dr. Burger Péter or­vos sokéves, áldozatos szer­vező munkájának köszönhe­tő, hogy 1905 szeptemberében végre megalakult a Debrece­ni Mentő Egyesület, s meg­kezdte közhasznú munkáját.

* * *

– Jó reggelt bajtársak! – köszönti fél nyolckor a ga­rázs vezetője a váltásra fel­sorakozott men­tősöket.   Vá­laszként tisztelgésre emelke­dik a kéz, egy pillanatra összezárulnak a bokák.

– Kicsit katonás – men­tegetőzik mellettem Boross Zoltán főápoló –, de szükség van a fe­gyelemre.

Hogy mennyire szükség, arról később magam is meg­győződöm. Egyelőre a bajtárs szót ízelgetem; nehezen bol­dogulok vele. Észreveszi a főápoló is:

– Lehet, hogy a kívülállónak kissé idejétmúltnak tű­nik. Negyven éve ezt a meg­szólítást használjuk, s nekem kifejezetten tetszik. Bajban társ – ezt jelenti, s utal egyrészt arra, hogy se­gítünk, ha baj van; másrészt arra, hogy mi egymás számára is társak vagyunk: a mentés össze­han­golt tevékenységet igényel.

Közben véget ér a szemle, a váltás átvizsgálja, átveszi a kocsikat. Kezdődik a tizen­két órás szolgálat. Nappal 23 futó- és három esetkocsi van ügyeletben, 56 fős személy­zettel.

A Szoboszlói úti mentőál­lomás korszerű, egyemeletes épület. A Péterfia utcai mos­toha viszonyok után szinte palota; négy éve adták át használatra. A földszinten a bejárat mellett a szolgálat­vezetői szoba: ide érkeznek a hívások, innen irányítják a megye mentőforgalmát s az állomás munkáját. Raktárhe­lyiségek, orvosi ügyeleti szo­ba, ambulancia található még itt. Az emeleten irodák, tár­salgó, pihenő, öltözők, zu­hanyozók. Minden az átmene­tiségre utal, a készenlétre; a mentőknek arra kell beren­dezkedniük, hogy bármely pillanatban hívhatják őket.

Az ügyeletes orvosi szobá­ba néhány percre érkezett vissza dr. Petrov István.

–  A mentőszolgálat kettős feladatot lát el – tájékoztat. Az elsődleges természetesen a mentés, aminek az utca embere gyakran tanúja. Emellett betegszállítással is foglalkozunk. Naponta két-háromszáz esetben vonulunk ki, ebből huszonöt-harminc az esetfeladat. Az állomás is két részre oszlik; műszakiak­ra és ápolókra, orvosokra. A szállítókocsival gépkocsi­vezető és ápoló megy; az esetkocsikon orvos is csatla­kozik hozzájuk.

Megegyezünk, hogy én az utóbbiakkal tartok majd. Nem kell sokáig várni, ha­marosan szaggatottan meg­szólal a riasztó csengő.

* * *

– A Petőfi téren valami őrült tombol – közli Orosz József ápoló, miközben sietve átve­szi a menetlevelet. Ahogy kifordulunk a kapun, felvisít a sziréna. Izgatottság fut vé­gig rajtam. Pillanatok alatt a helyszínre érünk. Csődület s egy rendőrautó fogad; hát­só ülésén megbi­lincselt fia­talember, alsónadrágban. Ketten fogják le. Az orvos azonnal megállapítja a diag­nózist: nem őrült, csak ré­szeg. A felindult rokonság – elég sötét külsejűek – mindenáron be akar avatkoz­ni. A rendőrök erélyesen lép­nek fel, a fiatalembert át­tuszkolják a mentőkocsiba.

– Megöllek doki, ha hozzám nyúlsz – fenyegetőzik a suhanc, és rúgkapál, úgy kell tar­tani. A „perecek" szorítá­sa miatt nagyokat ordít. Hiába, indítunk a detoxikálóba.

– Mindig ilyen, ha iszik – magyarázza az unokaöccse, aki velünk tart, a ruhá­kat hozza.  Közben elmeséli, hogy italozáskor történt az összeszólalkozás, a rokonok aztán fapapuccsal verték a srác fejét, aki erre mértéket s ruháit veszítve őrjöngeni kezdett, járókelőkkel is vere­kedett. Zavaros ügy, de megérkezünk, s a részeg injekciót kap annak ellenére, hogy is­mét gyilkolással fenyegeti azt, aki hozzányúl. Egyedül, nem tudni miért, az ápolót engedi ma­gához, de mikor a terembe akarjuk kísérni, me­gint ellenkezni kezd. Ránk támad, de a rendőr ügyesen kirántja alóla a lábat; öten gyömöszölik a ráccsal kerí­tett ágyba. Ez meleg volt, nyugtázom magamban; kísé­rőimet láthatóan kevésbé kavarta fel. Dr. Petrov csak ennyit mond:

– Éjszaka kellett volna jönnie, akkor több ilyenben lehetett volna része.

Nekem egyelőre ez is elég, gondolom, miközben csende­sen gurulunk visszafelé.

* * *

–  Nagyon nagy a mentő­sök felelőssége – mondja a főápoló –, sokszor élet-halál múlik rajtuk. Fontos a talá­lékonyság, a prompt fellépés. Mindenekelőtt elsősegélyben kell része­síteni a beteget, majd olyan állapotba hozni, hogy szállítható legyen. Sok függ a gyorsaságtól, az esetkocsikra ezért csak a leg­jobbak kerülnek. Felszerelé­sünk megfelelő, van egy na­gyobb méretű rohamkocsink is, amelyen műszeres keze­lésben tudjuk részesíteni a sérültet. Azt azonban a hely­színen kell eldöntenie az or­vosnak, hogy mit tesz a be­teggel. A bejelentésből ne­künk kell kiszűrni az eset súlyosságát. Nem mindig sú­lyos esetről van szó, de mi mindig úgy indulunk esetfel­adathoz, hogy a legrosszabbra készülünk. Az eset minő­ségére sok mindenből lehet következtetni; ha például balesethez hívnak, s látjuk, hogy velünk szemben csak lépésben jönnek a járművek, akkor tudjuk, hogy komoly az ügy, mert megszeppentek. Ilyenkor integetnek is, hogy siessünk. Néha perceken mú­lik... És a hívásokon. Gyak­ran előítéletek befolyásolják; van például – verekedéskor – amikor jó, ha megtudja a falu, és van – nőgyógyászati eseteknél, öngyilkosságnál – amikor nem. Ilyenkor meg­várják az alkonyt, úgy hív­nak; pedig a késlekedés a beteg életébe kerülhet. Elfe­lejtkeznek arról, hogy az or­vosi titoktartás bennünket is kötelez.

* * *

Esetek.

Délelőtt fél kilenc. Valaki összeesett a nagyállomáson; Kábáról jött, autóbuszvezetői vizsgára. Középkorú, egysze­rű férfi; már eszméletén van, de nagyon sápadt. Nem tud­ja, hogyan történhetett. Dr. Petrov vérnyomást, lázat mér, meghallgatja a tüdőt. Alaposabb vizs­gálatra van szükség, rendelkezik, a bete­get a II. számú rendelőbe fu­varozzuk. Az eredményt már nem várjuk meg; ha szüksé­ges, külön szállítókocsi viszi tovább a pácienst.

Délelőtt tíz, Varga utca. Néni az udvaron elcsúszott, magára öntötte a vödröt. Idős, szem­üveges férje resz­kető féltéssel tartja átölelve vállát. A II. számú rendelőbe visszük.

Délután kettő, Vígkedvű Mihály utca, földszintes ház. Idős néni a lépcsőről leesett, fél­órája a kövön fekszik ugyanúgy, mert nem tudtak hamarabb telefonálni. Félig eszméletlen, beszélni nem tud, fején nagy dudor. A kli­nikára szállítjuk. „A nemjó­ját", mondja az orvos, aki át­veszi.

Délután négy. Öregasszony haldoklik a Csapó utcai ren­delőben. Sziréna, szélsebesen szá­guldunk a Vörös Hadse­reg útján, leáll a forgalom, villamost előzünk, belehaj­tunk a pirosba, nem hiszem, hogy kocsi ennél gyorsabban meg tudná tenni a távot. „El­késtek – fogad az or­vosnő. – Néhány perce rendelésen volt a néni megvizsgáltuk, elment, s a sarkon összeesett. Segítőkész emberek ide visszahozták, mesterséges lég­zést alkalmaztunk, de hiába. Szívhalál." „Ennyi az ember élete" – mondja valaki döb­benten.

Nekünk itt már nincs dol­gunk.

* * *

Agresszivitás betegség, sé­rülés, baleset, halál – az élet része mind, de az átlag­ember csak elvétve találko­zik velük. A mentősöknek ez az élete. Figyeltem, hogy dolgoznak: látszólag közöm­bösen kezelik a betegeket, annak ellenére, hogy maxi­mális figyelmet, udvariassá­got tanúsítanak irántuk. Rá kellett jönnöm, ezt nem is le­het másként. Bár, mint mondják, sok mindent meg lehet szokni, de erről nehe­zen képzelem. Egészség he­lyett betegség, öröm helyett tragédia nap, mint nap – ennek elviselésére születni kell. Ha valahová, akkor ide kell a hivatástudat; akiből hiányzik, ezen a pályán nem él meg. Ezt csak egyfélekép­pen lehet csinálni: ha a se­gítőkészség felülmúlja a lát­vány irtózatát. Hogy mondta a főápoló? „Azzal nem segí­tek a betegen, ha magam is kétségbe esek. Azonnal be kell avatkoznom".

* * *

A szolgálatvezetői szobá­ban állandóan cseng a hét te­lefon valamelyike. A beje­lentések zöme nem esethez hív, hanem szállítást kér, ál­talában nem azonnalra. Az asztalon két rádió; kezelője a megye mentőforgalmát irá­nyítja, de az országos háló­zattal is kapcsolatban van. A rádió a lelke mindennek, ennek segítségével tudják át­irányítani a kocsikat egyik helyről a másikra. Az opera­tív munkát a szolgálatvezető végzi, ő dönt, ő intézkedik, ő adja ki a fela­datokat. Pontos, összehangolt munkát igényel a mentés, kihagyás nem lehet sehol. Az például, ha a hely­színen tévedésből más am­pullát vesznek elő a ládából, végzetes következményekkel járhat. Mindennek a helyén kell lenni a mentőkocsiban is; régen rossz, ha ott kell keresgetni. Ilyesmivel ezen a mentőállomáson nincs prob­léma. Gyorsan, olajozottan működik a gépezet, a mentő­sök átérzik küldetésük sú­lyát. Sajnos, egyéb terheket is érezniük kell. Egyesek ugyanis ingyenes fuvarozási szolgáltatásnak tekintik a mentőket; a legnagyobb gon­dot azonban az oktalan hívá­sok jelentik. Mint most is.

Kétségbeesett apa jelentke­zik a telefonban: másfél éves kislánya lezuhant a lépcső­ről, ájult, vérzik, menjünk azonnal. A nagy rohamkocsi­ba vágjuk magunkat, felbúg a sziréna. A kapuban az apa fogad, s míg beérünk, elme­séli, miért van leszázalékol­va. Bent az udvarban anyja karján a gyerek, homlokán másfél centis vágás, vérzés már sehol. Boldizsár doktor, akivel ezúttal jöttünk, alig bírja magában tartani bosszúságát:

–  Ezt írja meg! S a hívá­sok 60 százaléka eltúlzott, a fölösleges pánik következmé­nye! Mi meg rohanunk, a baleseti veszélyt vállalva, olykor saját épségünket is kockáztatjuk ilyen esetekért. Nem beszélve arról, hogy az idegfeszültségen túl anyagi­lag is milyen károkat okoznak a mentőszolgálatnak. Nemcsak elsősegély, hanem önsegély is van. a világon!

Nem tudok mit válaszolni.

* * *

Esteledik, hamarosan vége az ügyeletnek. A szolgálatve­zetői szobában ülünk, régóta nem jött hívás, s ez egyre idegesítőbb. Paradoxon, de szinte várjuk, hogy történjék valami; az is jobb, mint a tétlen várakozás. Persze, de­hogyis a bajt akarjuk: csak a mentőszolgálat sajátos pszichológiája bujkál ben­nünk. Most veszem észre, mennyire elfárasztott a tizen­két órás fe­szültség; megszó­lalni is alig van erőm.

Némák maradnak a telefo­nok is. Érkeznek a váltótár­sak, mindjárt indulhatunk haza. „Csendes nap volt" – jegyzi meg valaki, amikor ki­lépünk a kapun.

Az utcán ugyanúgy ragyog­nak a fények, mint tegnap este.

(Hajdú-bihari Napló, 1976)