I...

…dézetekkel kezdem:

„Hozzá vagyunk szokva az uralkodó párt státusából következő helyzethez".

„Más módszerek kellenek."

„Ébredjünk fel!"

„Legyen helyi programunk!"

„Mindenki tanácstalan."

„Bomlási folyamat indult meg az alapszervezetekben."

„Egyetemista tagjaink nem merik társaik előtt beval­lani, hogy a KISZ-hez vagy a párthoz tartoznak."

„Az elmúlt időszakhoz kötődő vezetők akkor használ­hatnak a pártnak, ha vissza­vo­nulnak. Olyanoknak kell jönni, akik nincsenek megbélyegezve."

„Új helyzet állt elő. Hatáskörileg tisztázni kell, hogy mibe szólhat bele a párt."

„Kulcskérdés, hogyan szóljunk az egyetemi ifjúsághoz. Ég a lábunk alatt a talaj."

„Ha így megy tovább, a párt még a párttag értelmisé­get is elveszti."

„A párt defenzívába került, rohan az események után, csak reagálni tud arra, ami történik."

Az idézetek két egyetemi pártbizottság (DOTE, KLTE) ülésén hangzottak el, ahol a jövő évi cselekvési prog­ram felvázolása szerepelt a napirenden. Illetve, szerepelt volna. Mert egyik helyen az eszmecsere a bölcsészkari sztrájkkal kapcsolatban kialakítandó álláspont köré összpontosult; a másik helyen pedig legalább annyi kérdés megfogalmazódott, mint amennyi állítás. Mindez azok­ban a testületekben, amelyek magasan kvalifikált értel­miségieket tud­hatnak soraikban, akik tavaly, de még az idén tavasszal is progresszív törekvések felvázolá­sával jelölték meg a kiutat a válsághelyzetből.

Most pedig tanácstalanul állnak az újabb fejlemé­nyek, a pluralizálódás, a párt szerep­kö­rének mó­dosulá­sa előtt.

Mit csináljon a párt? – tette fel az egyáltalán nem szónokias kérdést az egyik orvos­egyetemi ok­tató. Mit csi­náljon a párt az egyetemeken, a munkahelyen? A hiva­talból jelenlevő megfigyelő választ erre természetesen nem adhat. Legfeljebb azt állapíthatja meg, hogy a negy­venéves pártdiktatúra napjainkra magát a pártot, pon­tosabban a párt dogmatizmustól mentes, gondolkodó ré­tegét (is) rend­kívül nehéz helyzetbe hozta. Hiszen köz­vetlen környezetükben nekik kell magyarázatot adni a tagság­tól elszakadt felső vezetés hibáira, tévedéseire, a kontroll nélküli, központosított „pártállam" lényegé­ből következő torzulásokra, cselekvésképtelenségre. Közvetlen környezetük rajtuk kéri számon a még bevallatlan múltat, az egyre kilátástalanabb jelent és a körvonalazhatatlan jövendőt.

És nekik kellene most teljesen új alapokról cselekvé­si programot fogalmazni a demokratizálódni kívánó, politikai párttá átalakuló tömörülés számára: saját ma­guk számára egyben.

Nem irigylésre méltó manapság a józanul gondolkodó, meggyőződésből pártot választó, az ország sorsát szem előtt tartó „gyalogkatonák" helyzete.

Mint ahogy nem irigylésre méltó a nemkülönben jó­zanul gondolkodó, meggyőződésből más „pártot" válasz­tó, az ország sorsát szem előtt tartó, többi „gyalogkato­na" helyzete sem.

Hogy miképpen alakul a XX. század utolsó évtizede Magyarországon, azt ma még nem tudjuk belátni. Na­gyon sokan egyaránt félnek a belső konfrontációtól és az újabb diktatúrába torkolló visszarendeződéstől. Bármi­lyen meghökkentően hangozzék is, akadnak olyanok, akik számára épp ez a félelem ad reményt. Akik úgy gondolják, eleget szenvedett már ez az ország ahhoz, hogy ismételni kívánná történelmét: a polgárháborútól és az újabb totális hatalomtól való félelem, talán a tör­té­ne­lemben először hosszabb távra, létrehozhatja azt a koalíciót, amely a nemzet legjobb, még ha a politikai cselekvésben eltérően is gondolkodó erőit összefoghatja, a progresszióban közös platformra hozhatja - Magyar­országért.

Ez a koalíció, ez a közös nevező minden bizonnyal he­ves, régóta nem ismert politikai harcban jöhet létre; amely valószínűleg áldozatokat kíván, hiteket, világokat forgat fel, s átrendezi az ország negyvenéves térképét.

A félelem adja a reményt, hogy itt is, ott is sokan lát­ják: elvész ez a földdarab oda a jövő, ha ebből a küzde­lemből nem egy demokratikus kultúrnemzet arcvonásai derengenek elő.

(Egyetemi Élet, 1988)