Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Játékszabályok

 

Már megint szabálytalan játékot akartak velem űzni. Az egyik legszentebb foga­lom nevét viselő étteremben ebéd gyanánt fövetlen túrós csuszát, kávé he­lyett valami drapp színű löttyöt tettek elém az asztal­ra. Az elsőt még csak elnéz­tem, de a másodikat már ki­cseréltettem. S mit tesz is­ten, ekkor azt hoztak, amit kértem: gőzölgő feketét. Ez­zel aztán betelt a pohár.

Országszerte sokat cikkez­nek manapság a vendéglátás színvonalának süllyedéséről. Az árak egyre emelkednek, a kiszolgálás és az ételek minősége viszont ezzel egyenes arány­ban romlik. Hogy ennek mi az oka, más lapra tartozik. Én most csak egy mozzanat­ra szeretném felhívni a figyelmet, ami egyben túlnő a vendéglátás keretein.

Az említett eset nem elő­ször történt meg velem. Né­ha szóvá tettem, néha nem, az időtől, hangulattól, társa­ságtól függően. Tudom, hogy ismerőseim, barátaim véle­ménye megoszlik a kérdés­ről. Vannak, akik habozás nélkül reklamálnak, s van­nak, akik rosszul értelme­zett tapin­tatból, kényelem­ből, vagy, mert egyszerűen restellik, megjegyzés nélkül hagyják a dol­gokat. Én ed­dig a két véglet között inga­doztam, de most már elfo­gyott a türelmem. Megun­tam, hogy állandóan hülyé­nek nézzenek, hogy kény-kedv szerint packázzanak velem.

Ezentúl kinyitom a számat, mert elegem volt abból, hogy hideg étellel szolgálja­nak ki; hogy becsapjanak a boltban; hogy hosszú perce­kig várakoztassanak a hiva­talban, mert közben magán­beszélgetést folytatnak tele­fonon; hogy rádiómat azért ne tudják megjavítani a szer­vizben, mert figyelmetle­nül jegyezték fel a hibát; hogy azért ne kapjam meg a keresett cikket, mert a pult alatt ismerősre vár; hogy igazgatók a reklám­költség terhére fényűző aján­dékokkal „lepjék" meg egymást; hogy felelőtlen, nemtörődöm emberek ve­lem űzzék kisded játékai­kat. Elegem volt. Abból is, hogy a példákat tovább so­roljam.

Ezentúl szólni fogok. Ott és akkor, amikor velem így akarnak elbánni. Még akkor is, ha tudom, hogy a károsultak többsége ilyenkor hallgat, s lenyeli, magában emészti tovább a keserű pi­rulát. Lenyeli, mert úgy vé­li, ha vele szemtől szembe ilyen arcátlanul járnak el, 6 lesz olyan nemes lelkű, és fe­lülkerekedik rajta. Hát én visszaszállok a földre, nem játszom a nemes lelkűt. Én ezekben az apró-cseprő, ám napjaimat mégis megkese­rítő viszonylatokban csak annyit várok el, hogy ha én betartom, velem szemben is tartsák be a játékszabályo­kat. Mindenki csak a köteles­ségét végezze, amiért én fi­zetek, s amiért ő a pénzét kapja: a szakács főzzön, a hivatalnok intézkedjen, az adminisztrátor könyveljen. Az újságíró pedig írjon. Ar­ról például, hogy az élet nem luxusjacht (sajnos), hogy kényelmesen hajókáz­zunk benne. Vagy: lazaság ott támad, ahol eltűrik. Vagy: néma gyereknek az anyja sem érti a szavát.

Magyarán: szólni kell, hogy értsenek belőle. Ha már így áll a dolog.

(Hajdú-bihari Napló, 1978)