Kamaszkorom legszebb hava

 

Úgy voltam akkoriban, mint a legtöbb velem egykorú: feszítő félénkségemet palástolva maga­biztos öntudat látszatát keltve szálltam szembe a nagyvilág kihívásaival. Legbelül talán az szorított, hogy sejtettem, néhányan még emlékez­nek arra a baljóslatú napra, ami­kor anyám kíséretében rövidnad­rágban megérkeztem a hegyvidéki kisváros szeptember eleji napfény­ben fürdő, vadszőlővel befuttatott patinás kollégiumának halljába.

Minden tiltakozásom zátonyra fu­tott anyám ellent-mondást nem tű­rő akaratán - ugyanis fullasztó meleg volt -, így hát szem­lesütve haladtam el méltatlan viseletem­ben az önállóan és természetesen hosszúnadrágban közlekedő felső­sök gúnyoros pillantásainak ke­reszttüzében. Szégyenletesre sike­redett pecur belépőm láttán ki gon­dolta volna, hogy új otthonom nem sokáig lesz hajlékom, s kiűzeté­sem a paradicsomból két évnél többet nem várat magára?

Később, maturandusként, ami­kor albérleti szobatársammal a holt Bodrog szikes partján keszegre pecázva töltöttük a nagy vizsgára készülődés forró napjait, két ka­pás között, sza­badon maradt test­részeimről a szúnyogokat csap­kodva többször eszembe jutott az a lidérces nap, de akkor már csak mosolyogtam egykori önmagámon. Tizennyolc éves öreg rókaként túl voltam már a kollégiumi, sőt tanulószobai kicsapatáson, néhány platói és egy majdnem beteljesült szerelmen, alkohol-mámoron, szel­lemi vetélkedőkön, izzadsággal megszerzett ma­tematika osztály­zatokon. Hős voltam, amúgy mind­közönségesen, az osztály nagy részének, de legalábbis néhány lány­nak a kedvence, titkos favorit, a képességeit vagány rátermettséggel leplező csínytevő, aki érdemeinek biztos tudatában lógatta horgát a halakat jótékonyan rejtegető folyam sekély medrébe. S adhatott-e nagyobb magabiztosságot egy sza­bad ha­lász­nak annál, hogy mi­közben nemes, de amúgy ér­dekfeszítőnek egyáltalán nem ta­lált szenve­délyének hódol, osztá­lyos társai a szilenciumok moz­dulatlan csöndjében rongyosra for­gatott tankönyveik fölé görnyed­nek? Igaz, az én gyomromat ugyanúgy görcsbe rántotta a kö­zelgő sorsdöntő esemény, de „törvényen kívüli" tekintélyem nem engedhette meg, hogy olyan, független emberhez méltatlan tettre ragadtassam magam, mint a nyilvános tanulás.

Nimbuszomat  első  kicsapatásom  alapozta meg  igazán, feledtetve az első, re­ménytelen szerelem miatti tartós önsaj­nálkozást. A jeles nap előz­ményeként csupa dicsőséges cse­le­ke­detet őriznek meg az emléke­zetek. Aféléket, mint a reggeli tornák sorozatos, virtuóz lele­mé­nyességű bojkottálása, az iskolakertet fogadásból fényes nappal pizsamá­ban bebarangoló séta, no meg az a kalandregényekbe illő látványos szökés, amelynek során szobafogsá­gát töltő hősünk az első emeleti tanulószoba ablakának kétméte­res magasságából, a sötétség leple alatt, összecsomózott lepedőkön leereszkedve, Tulipános Fanfanként betoppant a farsangi bálra. Alig vont le valamit a páratlan tett értékéből, hogy az imádott kedves bokarándulás miatt nem mehetett el a mulatságra.

Kiűzetésemben legnagyobb nyomatékkal a szigorú erkölcsű kollégium fő­benjáró bűnének elkövetése esett latba. Cigarettázáson értek. Nem egyszer, nem két­szer; s már nem maradt olyan fe­gyelmi vétség a kollégiumi sza­bályzatban, amit ki ne merítettem volna. Én persze a legutolsó tet­tenérést is büszke tartással visel­tem el. Pontosan emlékszem ne­velő­tanárunk bejegyzésére, amely arról tudósította a feletteseket, hogy két renitens cigarettázásra vetemedett az épülettől száz mé­terre. Az aktust nem tagadhattuk, de igazságérzetünk nem bírta el­viselni a távolság megjelölésében tapasztalható hallatlan arányta­lanságot. Kerítettünk egy centi­méterszalagot, s végigha-salva a bekötőúton, méterenként adtuk össze az eredményt. Százhuszonnyolc métert mutatott. Mondanunk sem kell, fényes erkölcsi győzel­münk egy emberként állította mellénk az internátus lakóit, s két évvel rossz emlékű honfoglalásom után emelt fővel hagyhattam el a híres oskola bentlakásos intézmé­nyét.

Ezt követő externátusi életem már csak másfél évig tartott. E jellegzetes szolgáltatás a kint lakó gimnazisták számára nyújtott kö­telező tanulószobát és háromszori étkezést, amit a leánykollégium növendékeihez csatlakozva a Mudrány nevű hatalmas étkezdé­ben kellett elfogyasztani. Micsoda feszült, vibráló percek voltak azok, amikor a 20 fiú a 250 leány után hatos sorokban vo­nulva közelítette meg a rituálé színhelyét! Vágyakozó, titkos pil­lantások, nyolcrét hajtott, hírvivő papír-fecnik cseréltek gazdát az ötvenméteres távon, nemritkán an­dalgó Bodrog parti sétát, hala­dottabb stádiumban királyhegyi kalandot eredményezve a közre­működőknek.

Egy ilyen vasárnap délelőtti ta­nulószobán történt, hogy más vá­rosba költözött, egy éve nem lá­tott osztálytársam váratlanul meg­jelent a gimnázium kapujában, s felüzent az ügyeletes diákkal, hogy találkozni szeretne legkedvesebb barátjával. Kérését fülem hallatá­ra tol­má­csolták a felügyelő tanár­nak, aki azt válaszolta, hogy szó sem lehet róla, várjuk meg a szilen­cium másfél óra múl­va esedékes végét.

Az iskolai hierarchia legfelsőbb osztályának kellőképpen önérzetes tagjaként ekkor már torkig vol­tam a tanulószobák ostoba fegyel­mével, a vasárnap délelőtti kö­telező újságszemlék semmit mon­dásával, a kisstílű felelősségre vo­násokkal és a nevetséges bünteté­sekkel. Fel­nőttnek tartottam ma­gam, akinek joga van az önálló döntésekhez. Tanulótársaim csodálkozó tekintetétől kísérve felálltam hát, s egy Zrínyi Miklós elhatározásával kiléptem az ud­varra. Néhány nap választott már csak el a téli szünettől, az idő de­rekasan benne járt a hidegben, s ahogy barátommal megöleltük egymást, csendesen hullani kezdett a hó. Negyedórát ülhettünk egy pla­tánfa alatt az udvar sarkában, amikor megjelent az ügyeletes diák, és közölte az igaz­gatónő utasítását, hogy vissza se menjek a tanulószobára: ettől a perc-től messzire kerüljem el az externátusnak még a környékét is.

Nem tagadom, megdermedtünk a hír hallatán. Az externátusi kicsapatás a végső fokozat volt egy S-i diák számára; a tanügyi kötelezettség kivételével ezzel el­szakadt minden szál, ami a gim­názium járulékos közösségeihez fűzhette. Ráadásul családi tragé­dia. Barátommal másodpercekig csak bámultunk egymásra, aztán hirtelen cinkos mosoly villant meg szemünk­ben, s egyszerre ne­vetni kezdtünk. Bugyborékoló ka­cagásunk hangosan visszhangzott a kihalt udvaron. Még vagy két órát kuporogtunk a jeges padon, ke­zünk-lábunk összefagyott, egyik cigarettát a másik után szívtuk, s lázas igyekezettel meséltük egy­másnak az elválásunk óta történt nagy jelentőségű eseményeket.

Észre sem vettük, hogy fölöttünk sűrű, csillagos pely­hekben kavargott a tél első ha­va...

(Hajdú-bihari Napló, 1985)