Kamaszkorom legszebb hava
Úgy voltam akkoriban, mint a legtöbb velem egykorú: feszítő félénkségemet palástolva magabiztos öntudat látszatát keltve szálltam szembe a nagyvilág kihívásaival. Legbelül talán az szorított, hogy sejtettem, néhányan még emlékeznek arra a baljóslatú napra, amikor anyám kíséretében rövidnadrágban megérkeztem a hegyvidéki kisváros szeptember eleji napfényben fürdő, vadszőlővel befuttatott patinás kollégiumának halljába.
Minden tiltakozásom zátonyra futott anyám ellentmondást nem tűrő akaratán - ugyanis fullasztó meleg volt -, így hát szemlesütve haladtam el méltatlan viseletemben az önállóan és természetesen hosszúnadrágban közlekedő felsősök gúnyoros pillantásainak kereszttüzében. Szégyenletesre sikeredett pecur belépőm láttán ki gondolta volna, hogy új otthonom nem sokáig lesz hajlékom, s kiűzetésem a paradicsomból két évnél többet nem várat magára?
Később, maturandusként, amikor albérleti szobatársammal a holt Bodrog szikes partján keszegre pecázva töltöttük a nagy vizsgára készülődés forró napjait, két kapás között, szabadon maradt testrészeimről a szúnyogokat csapkodva többször eszembe jutott az a lidérces nap, de akkor már csak mosolyogtam egykori önmagamon. Tizennyolc éves öreg rókaként túl voltam már a kollégiumi, sőt tanulószobai kicsapatáson, néhány plátói és egy majdnem beteljesült szerelmen, alkoholmámoron, szellemi vetélkedőkön, izzadsággal megszerzett matematika osztályzatokon. Hős voltam, amúgy mindközönségesen, az osztály nagy részének, de legalábbis néhány lánynak a kedvence, titkos favorit, a képességeit vagány rátermettséggel leplező csínytevő, aki érdemeinek biztos tudatában lógatta horgát a halakat jótékonyan rejtegető folyam sekély medrébe. S adhatott-e nagyobb magabiztosságot egy szabad halásznak annál, hogy miközben nemes, de amúgy érdekfeszítőnek egyáltalán nem talált szenvedélyének hódol, osztályos társai a szilenciumok mozdulatlan csöndjében rongyosra forgatott tankönyveik fölé görnyednek? Igaz, az én gyomromat ugyanúgy görcsbe rántotta a közelgő sorsdöntő esemény, de „törvényen kívüli" tekintélyem nem engedhette meg, hogy olyan, független emberhez méltatlan tettre ragadtassam magam, mint a nyilvános tanulás.
Nimbuszomat első kicsapatásom alapozta meg igazán, feledtetve az első, reménytelen szerelem miatti tartós önsajnálkozást. A jeles nap előzményeként csupa dicsőséges cselekedetet őriznek meg az emlékezetek. Aféléket, mint a reggeli tornák sorozatos, virtuóz leleményességű bojkottálása, az iskolakertet fogadásból fényes nappal pizsamában bebarangoló séta, no meg az a kalandregényekbe illő látványos szökés, amelynek során szobafogságát töltő hősünk az első emeleti tanulószoba ablakának kétméteres magasságából, a sötétség leple alatt, összecsomózott lepedőkön leereszkedve, Tulipános Fanfanként betoppant a farsangi bálra. Alig vont le valamit a páratlan tett értékéből, hogy az imádott kedves bokarándulás miatt nem mehetett el a mulatságra.
Kiűzetésemben legnagyobb nyomatékkal a szigorú erkölcsű kollégium főbenjáró bűnének elkövetése esett latba. Cigarettázáson értek. Nem egyszer, nem kétszer; s már nem maradt olyan fegyelmi vétség a kollégiumi szabályzatban, amit ki ne merítettem volna. Én persze a legutolsó tettenérést is büszke tartással viseltem el. Pontosan emlékszem nevelőtanárunk bejegyzésére, amely arról tudósította a feletteseket, hogy két renitens cigarettázásra vetemedett az épülettől száz méterre. Az aktust nem tagadhattuk, de igazságérzetünk nem bírta elviselni a távolság megjelölésében tapasztalható hallatlan aránytalanságot. Kerítettünk egy centiméterszalagot, s végigha-salva a bekötőúton, méterenként adtuk össze az eredményt. Százhuszonnyolc métert mutatott. Mondanunk sem kell, fényes erkölcsi győzelmünk egy emberként állította mellénk az internátus lakóit, s két évvel rossz emlékű honfoglalásom után emelt fővel hagyhattam el a híres oskola bentlakásos intézményét.
Ezt követő externátusi életem már csak másfél évig tartott. E jellegzetes szolgáltatás a kint lakó gimnazisták számára nyújtott kötelező tanulószobát és háromszori étkezést, amit a leánykollégium növendékeihez csatlakozva a Mudrány nevű hatalmas étkezdében kellett elfogyasztani. Micsoda feszült, vibráló percek voltak azok, amikor a 20 fiú a 250 leány után hatos sorokban vonulva közelítette meg a rituálé színhelyét! Vágyakozó, titkos pillantások, nyolcrét hajtott, hírvivő papír-fecnik cseréltek gazdát az ötvenméteres távon, nem ritkán andalgó Bodrog parti sétát, haladottabb stádiumban királyhegyi kalandot eredményezve a közreműködőknek.
Egy ilyen vasárnap délelőtti tanulószobán történt, hogy más városba költözött, egy éve nem látott osztálytársam váratlanul megjelent a gimnázium kapujában, s felüzent az ügyeletes diákkal, hogy találkozni szeretne legkedvesebb barátjával. Kérését fülem hallatára tolmácsolták a felügyelő tanárnak, aki azt válaszolta, hogy szó sem lehet róla, várjuk meg a szilencium másfél óra múlva esedékes végét.
Az iskolai hierarchia legfelsőbb osztályának kellőképpen önérzetes tagjaként ekkor már torkig voltam a tanulószobák ostoba fegyelmével, a vasárnap délelőtti kötelező újságszemlék semmit mondásával, a kisstílű felelősségre vonásokkal és a nevetséges büntetésekkel. Felnőttnek tartottam magam, akinek joga van az önálló döntésekhez. Tanulótársaim csodálkozó tekintetétől kísérve felálltam hát, s egy Zrínyi Miklós elhatározásával kiléptem az udvarra. Néhány nap választott már csak el a téli szünettől, az idő derekasan benne járt a hidegben, s ahogy barátommal megöleltük egymást, csendesen hullani kezdett a hó. Negyedórát ülhettünk egy platánfa alatt az udvar sarkában, amikor megjelent az ügyeletes diák, és közölte az igazgatónő utasítását, hogy vissza se menjek a tanulószobára: ettől a perc-től messzire kerüljem el az externátusnak még a környékét is.
Nem tagadom, megdermedtünk a hír hallatán. Az externátusi kicsapatás a végső fokozat volt egy S-i diák számára; a tanügyi kötelezettség kivételével ezzel elszakadt minden szál, ami a gimnázium járulékos közösségeihez fűzhette. Ráadásul családi tragédia. Barátommal másodpercekig csak bámultunk egymásra, aztán hirtelen cinkos mosoly villant meg szemünkben, s egyszerre nevetni kezdtünk. Bugyborékoló kacagásunk hangosan visszhangzott a kihalt udvaron. Még vagy két órát kuporogtunk a jeges padon, kezünk-lábunk összefagyott, egyik cigarettát a másik után szívtuk, s lázas igyekezettel meséltük egymásnak az elválásunk óta történt nagy jelentőségű eseményeket.
Észre sem vettük, hogy fölöttünk sűrű, csillagos pelyhekben kavargott a tél első hava...
(Hajdú-bihari Napló, 1985)