Kecske

Személygépkocsim kétségtelenül nem tar­tozik a magyar utakon is mind nagyobb számban futkározó autócsodák közé. De autó helyett megteszi, s nálam teljesíti ezt a hivatását; köz­lekedési eszköz, használati tárgy, nem fétis. Létezése fontos számomra, meggyorsítja és meg­könnyíti az életemet, ezért megbecsülöm, és hosszú életet akarok neki biztosítani a földön.

Beszállókártyám mellé nem tűznek meg­különböztető VIP-jelzést a repülőgépen, s ez többé-kevésbé jelzi helyzetemet. Szemé­lyemnek nem tulajdonítok különösebb je­lentőséget, munkakörömmel igyekszem nem visszaélni, fizetésemért megszabott felada­taimat teljesítem, kapcsolataimban korrektségre törekszem. Amennyire lehet. Az em­beri ostobaságot, törtetést, rosszindulatot, torz értékrendet már régóta az élet termé­szetes velejárójának tekintem, még ha szenvedek is tőle mindannyiszor. Magam igyekszem a lehető legkevesebb okot adni ilyesfajta megnyilvánulásokra; azt vi­szont minden körülmények között elvárom, hogy vélem szemben hivatalból, vagy a pénzemért, mindenki pontosan teljesítse munkaköri kötelességét, azt, ami az érvényben levő, elfogadott társadalmi szerző­dés értelmében engem megillet.

Használat közben autóm külseje kezdte magán viselni az ápolatlanság jegyeit, s et­től megóvandó, az ügyben illetékes műhely felé vettem az irányt. Az illetékes dolgozó annak rendje és módja szerint átvette tő­lem a járművet, a volán mögé ült, és elin­dult vele a mosó­hengerek felé. Első ízben lehettem szemtanúja ilyen akciónak, így hát magam is kí­váncsian a közelébe húzód­tam. Már majdnem a vízsugarak ívébe ke­rült a motortető, amikor jobbról 1500-as Lada keresztezte útját. „Vidd innen azt a kecskét, mert nekimegyek" – hang­zott le­csavart ablakai mögül röhögve a felszólí­tás, és nem eredménytelenül: kék overallos szerelője szabad utat kapva iramodhatott vele a kijárat felé. Gumik csikorgása és füstfelhő jelezte ha­la­dásának sebességét.

Járművem most már akadálytalanul gu­rulhatott a vízsugarak közé, de az iménti élmény alapján én is úgy éreztem magam, mint akit hideg zuhany ért. Nem az önér­zetemen ejtett csor­bát az ormótlan stílus, nem a hiúság pírja égette arcomat autóm ilyetén minősítése miatt. A realitásokkal magam is tisztában vagyok. A mögötte rej­lő magatartás volt az, ami lelkem bé­kéjét felkavarta. A kiszólás ugyanis valójában nem a kocsit, hanem tulajdonosait érintet­te. En­gem, aki ügyfélként érkeztem a mű­helybe, aki sokadmagammal együtt megrendeléseimmel adok munkát és kenyeret a szerelőnek, s akit ilyen jelzőre érdemesít a műhely alkalmazottja.

Belegondoltam: ugyan miféle belső (ér­ték-) rend és munkamorál uralkodhat eb­ben a szol­gáltatóegységben? Milyen kapcso­lat fűzheti ezt a dolgozót munkájához? Egyes orszá­gokban az, aki nem a kívánt tisztelettel és megbecsüléssel viszonyul az ügyfelekhez, úgy re­pül a mun­kahelyéről, hogy a lába sem éri, a földei. Nem illemta­ni ismeretek hiánya miatt intenek neki bú­csút: hanem mert viselkedése veszélyezteti az üzlet forgalmát. A hasznot, ami a jöve­delmet – az életet – biztosítja. És ebben nincs pardon; aki nem tartja be a játék­sza­bályokat, annak fel is út, le is út. Keres­het magának olyan munkahelyet – ha ta­lál, ahol úgy viselkedhet, ahogy akar. Nálunk viszont...

Nálunk viszont gúnynévvel illetik a munka tárgyát, s tulajdonosa tehetetlenül, kiszol­gáltatottan tűri a méltánytalanságot. Megszégyenülten tépelődik önmagában, hogy miként kaphatna elégtételt. Menjen panaszra az üzemvezetőhöz? Ennek az üzemnek a vezetőjéhez, ahol ilyesmi meg­történhet? Nevetségessé tenné magát. Uta­sítsa rendre a szerelőt? Föl sem fogná, hogy miről van szó. Nem beszélve arról, hogy amikor legközelebb ismét mosatni kell hozni a kocsiját, könnyen megtörtén­het, hogy menet közben, mintegy véletlenül meg­nyo­módik a lámpája, vagy észrevétle­nül eltűnik a szerszámkészlete.

Mit tehet hát az ügyfél voltában megalá­zott paciens? Hallgat, és megpróbál napi­rendre térni fölötte. Jobbik esetben ír egy újságcikket, amelyben gondosan elkerüli a név és a cím említését; rosszabbik eset­ben belülről emészti magát. Aztán beül az egyébként fényesre tisz­tított autójába, ame­lyen most már nincsen folt. Csak az emberi méltóságon.

(Hajdú-bihari Napló, 1984)