Képeslap a Dunakanyarból

 

A tájat a Duna metszi ketté. József Attila megénekelte szürkén-piszkosan hömpölyög egykor jobb napokat megélt medrében, de: víz így is, folyó, folyam, természet; valami állandó, ősi, megszüntethetetlen vonal a változó térképen. És – "Duna-völgyi párbeszéd", "Duna-kon­föde­rá­ció” – mennyi illúzió bölcsője!

A menetrend szerinti autóbusz hűségesen követi kanyargó vonalát. Ilyenkor télen keve­sebb az utas, a főváros szürke lakótelepei közül kivezető országút is alig hord a hátán jár­művet. Az igazi vándorlás tavasztól őszig tart, amikor a tömegességet ezerszám cserélik fel a vidékivel a városlakók.

Az újkori népmozgalom jelei lépten-nyomon lát­hatók a folyóparton, különösen a nyugati oldalon. Budaka­lász, Pomáz, Szentendre, Leányfalu, Tahitótfalu minden talpalatnyi földjét telkek, parcellák, zaebkendőnyi föld­csücskök darabolják: hemzsegnek rajtuk a kicsi, közepes, nagy és még nagyobb nyaralók, víkendházak, családi fészkek és üdülők. A hullám Tahinál ér véget, addig nyújtóz­kodik a székesfőváros.

Erősen különbözik ez a világ az Alföld, szikárabb, puritánabb településeitől. Vala­hány­szor erre járok, mindig ugyanazt érzem: a privát szféra háborítatlan uralmát, dicsőségét hir­detik a maga­sodó villák épp úgy, mint a nehezen összekapart hétvégi menedékhelyek. Ma­gamban nem tagadom: az egykori nincstelenek gyanakvásával figyelem ezt a hegyoldalakat borító nyüzsgést, a cifra gazdagság és a cifra nyomorúság kira­kodóvásárát. Az egyik hival­kodó tehetőssége miatt taszít; a másik meg azért, mert sok ezer befalazott Kőműves Kelement vélek látni a gonddal emelt kerítések mögött.

Az autóbusz óvatosan araszol a fagyos úton.

* * *

Sz. GY., megélhetését tekintve üzemorvos, elhivatottságára nézve muzsikus, nem a hétvégére, s nem is erre a szakaszra költözött ki a "bűnös városból". Valósággal elmenekült a kőren­ge­tegből: személyiségének integritását, lelkének belső nyugalmát megőrzendő cserélte fel budai házrészét egy nagymarosi nyeregtetősre. Veszélyben érezte magát a fővárosban: a magyar tör­ténelemben és kultúrában mélyen gyökerező azonosságtudatának megvédéséhez és kitel­je­sí­té­séhez alkalmasabbnak vélte az – egyébként jelentős mértékben svábok lakta – nagy­marosi környezetet.

Sok munkával és költséggel komfortossá formált új házának legbelső szentélyében éppen a nemzet-karakterológiai jegyekről elmélkedik, szóba hozva többek között Karácsony Sándor egykori debreceni professzor "A magyar észjárás" című munkáját is. Szenvedélyesen ecseteli a nyugati, célra orientált, teljesitmény-képzetes magatartásforma és a keleti, racionális szem­léletű, passzív rezisztenciában megtestesülő életforma választó­vonalán megtelepedett ma­gyar­ság lelki habitusának és ter­mészetének ősi - mostanában keveset emlegetett, s sze­rinte a kele­tihez közelibb – vonásait. Sz. Gy. -t ezek az elmélkedések és a kultúra géniuszába vetett hite emelik felül a napi politika nyomasztó terhein, s őrzik meg reményében és jövő-hitében.

Sz. Gy. a magyar zeneiségben gyö­kerező, improvizációra épülő zene képviselője már több mint két évtizede. Hosszú évek ér­tetlensége, mellőzöttsége után közönsége egyszer csak gyarapodni kezdett, s ma már az ő fellépése váltja ki a leg­forróbb sikereket a koncerteken. Ha többnyire fiatalokból álló hallgatói nem mindig értik is meg zenéje igazi mélységeit és dimen­zióit, az előadásából sugárzó erő és szuggesztivitás hatása alá vonja őket. Ő ilyenkor úgy érzi: átadta a levelet, amit rábíztak.

* * *

Visegrád koordinátáit a földrajzi fekvés és történelmi múlt jelöli ki: Salamon torony, királyi palota, fellegvár, hegyek, a Dunakanyar - az aura ma is az erre járó fölé magasodik. A hegy­oldal és a folyó közé ékelődve szűk sávban terjeszkednek a házak; az újabb nyúl­ványokon immár modernebbek is.

A hegytetőre naponta egyszer visz busz. Hatalmas a hó, a megállóban sielni indulók vára­koznak. Nézem a léceket: Blizzard, Atomic, Look, Head – mind nyugati szupermárka. Ka­nyargós hegyi szerpentinen vezet az út, csak akkor vág neki a sofőr, ha biztonságosnak véli. A sílécesek a Nagyvillámnál szállnak le. Fényesen süt a nap, bár csípős a szél; a domboldalon sokan csuszkáinak lefe­lé a kiépített pályán, Derű, vidámság, gondtalan létezés – s közben ra­gyog a hó, szemet kápráztatóan.

A jeges ösvényen magamra maradva fölkapaszko­dok a fellegvárig. Ajtaja zárva, de a lát­vány lenyűgöző, Elém tárul a Dunakanyar csodás panorámája: a csillámló Duna, a párába vesző hegykoszorú, a fehér tágasság. A magasság érzete erőt, biztonságot, perspektívát ad. Mögöttem a vár magasodik súlyos, bevehetetlen erődítményként, év­századok történelmét hor­dozva, szilárdságot sugározva.

Nekivetem a hátamat a falnak, úgy védekezem a süvítő szél ellen.

(1983)