Kettőt jobbra, kettőt balra

Szorongásos álmaimban még ma is gyakran felidéződik elsős gimnáziumi évem hideglelős emléke, amikor – szüleim erőteljes hatására – néhány hetet tánctanu­lással töltöttem.

Előttem áll akkori jómagam, amint öl­tönyben, fehér ingben, nyak­kendőben feszengve felkéri az éppen esedékes s nem ke­vésbé félénk leányzót, majd a tánctanár vezényletére ide-oda lépeget a koreográ­fia kívánalmai szerint. Izza­dó tenyerek, csetlő-botló lá­bak, szégyenlős pillantások emléke kísért az egykori tánciskolából, s noha egyáltalán nem voltam ügyetlen, a heti két este kimért han­gulata, a csoportos gyakorla­tok kötött kényszerjellege kínos időszakként rögzítette agyamban azt a két hónapot.

Amit megtanultam, ter­mészetesen egykettőre elfe­lejtettem, hiszen akkoriban a hatvanas évek közepén tört be mindent elsöprő lendülettel a beathullám s vele a „rázós" tánc, a shake, amely elválasztotta egy­mástól a partnereket, és né­hány mozdulatra mérsékelte a lépés­vari­ációk korábban megismert számát. Mi persze nem azt fedeztük fel benne, hogy „tánctörténeti” szempontból primitív változata volt a különféle táncfajtáknak, hanem azzal ragadott magával, hogy felszabadította az embert az előírt lépésektől, és teret adott az önálló kezdemé­nye­zé­seknek. Erre persze igazában nem vol­tunk képesek, hiszen híjával voltunk az ahhoz szükséges mozdulatkészletnek, de kezeink és testünk laza, rögtönzésszerű mozgatása mégis mámoros érzéssel töltött el bennünket. A mi táncunk volt ez, és mi boldogan ol­dódtunk fel benne.

Ha jól tudom, hetente ren­deztek táncdélutánokat az egyik osztályteremben, amihez a talpalávalót a gimnázium szépreményű ze­nekara húzta; de az igazi iz­galmat a szalagavatók és a nagy, össznépi bálok nyúj­tották, amelyeken az iskola minden diákja részt vett, és friss információkat kapha­tott a páros frontok állásá­ról. Sok minden történt egy ilyen monstre mulatságon: szerelmek lobbantak lángra és múltak ki, a bimbózó sze­xualitás feszültsége vib­rált a levegőben, is közben persze táncoltunk, lekérettünk és felkértünk, várakoztunk és be­vetésre indultunk, fojtott izgalommal adtuk át ma­gunkat a nagy játéknak. S a buli végén meg­dicsőülve vagy kókadt reményekkel tértünk vissza szigorú életű kollégiumi tanyánkra.

Nehéz nosztalgia nélkül gondolni erre az időre, már csak azért is, mert a tánc az­óta jószerével kiiktatódott az életemből. Bánom-e vagy sem, még igazában nem is gondolkodtam el rajta. Ta­lán hiányzik, de hát megvál­toztak körülményeim, és ve­lük változtam én is. Annyit azért tudok, hogy tizenöt év alatt, ha voltak is átfutó divatok, lényegében nem módosult az a bizonyos, laza rázó táncmód; úgy látszik, ez felel meg legjobban a kor jellegének és lelkületének. Ma már - nem tagadhatom - némi idegenkedéssel né­zem az egymás mellett kife­jezéstelen arccal, uniformizáltan ugrabugráló partne­reket, akik valójában nem egymásra, hanem csupán önmagukra figyelnek. Válto­zatosságot, fantáziáról árul­kodó mozdulatokat csak igen kevesek képesek a shake-be vinni: lám, nem elég a sza­badságot megszerezni, azzal élni is tudni kell, hogy ér­telme legyen.

Ma a disz­kókban siralmas látvány tá­rul a szemlélődök elé, mo­noton ütemre monoton moz­gás, a tánckultúra tökéletes hiánya, amit az öltözködés szabadossága sem tud lep­lezni. Fogalmam sincs ar­ról, hány tánctanár lett ön­gyilkos a közbeeső időben, s arról sem, hogy hány tengeti napjait tétlenül, de úgy tet­szik, a zenében, öltözködés­ben, magatartásban bekö­vet­kezett radikális változások­nak nincs nyoma a táncban, csak az óriási űr érezhető, amit a népzene és a nép­tánc átmeneti reneszánsza sem volt képes betölteni. Tíz és huszonöt éves kora között pedig elemi igénye a fiatal­nak az efféle mozgás, s ha ez a mostan divatos táncra redukálódik, akkor ott bizony tánckultúráról nem na­gyon lehet beszélni.

A hetvenes évek közepén, amikor sokat jártam Buda­pestre, a villamosok tele vol­tak tánciskolák plakátjaival. Most mintha eltűntek volna ezek a hirdetések; helyükben aerobicra, művészi balettre és kondicionáló tornára hívó feliratok találhatók. Mind az individuumhoz címzettek. A tánc mindig is közösségi ter­mészetű volt, s a közösségek válságával, úgy látszik, a tánc válsága is „lépést tar­tott". A diszkóban gépzene szól, s a száj néma marad, mert képtelen túlüvölteni a fülsiketítő zajt. A kommunikáció nemcsak a táncból, de a beszédből is ki van zárva; a magány burka észrevétle­nül fogja körbe a résztvevő­ket.

A hagyományok és szo­kások azonban vidékenként még eltérőek. A burgenlandi kis falu­ban jelentőségük van a báloknak: az együttlétek a közösségi érzet erősítését szolgálják. Egy atomizálódó világban az azonosság illú­zióját kínálják vacsorával, családi jelenléttel, a generá­ciós folytonosság hangozta­tásával, gemütlich, de visszafogott mulatozással. Ná­lunk alig ke­rülhető el, hogy ne fulladjanak tömeges al­koholizálásba és verekedésbe az ilyen falusi össze­jövete­lek, amelyek – talán éppen ezért? – generációkat sem képesek átfogni, s csak a fia­talság egy részét vonzzák.

Illetve – mint hírlik – sokfelé már azt sem. Kisvá­rosban újságolják népműve­lők, hogy egyre csökken az érdeklődés a táncos rendez­vények iránt. Az igényesek­nek nem kielégítő az a kör­nyezet, amit a művelődési központ tud nyújtani, s a vendéglátóhelyek közönségessége is inkább riasztó ha­tású. S ami új jelenség: a középiskolások is inkább szűkebb osztálykö­zös­ségük számára rendeznének bulikat; beszabályozott világuk­ból menekülve, a tömeges­ségtől irtózva kisebb társa­ságokban, meghittebb kere­tek között érzik jól magukat. Érdekes: a szabadság, a sza­badulás ösztönös motívuma ugyanúgy jelen van a mosta­ni nemzedékben, mint ahogy annak idején bennünk meg­volt; csakhogy míg az akkori időszakban a nagy összejö­vetelekben kívánt feloldód­ni, ma az elkülönülésben, az elhatárolódásban véli meg­találni magát. Annyi diktá­tum, imperatívusz után az ember maga akarja megteremteni élete kereteit; most így, akkor úgy. Korhoz kö­tötten, de végső soron ter­mészete által vezérelve.

S mindez áttételesen vagy közvetlenül, de megje­lenik a táncban is: módoza­taiban, divat­jaiban, kapcso­latrendszerében, környezeté­ben, rejtett tartalmaiban; lé­tében és hiányában. Azt hi­szem, képes vagyok érzékel­ni az idő váltását, de nem tudom, melyik a nyugtatóbb: az álombéli tánciskola vagy az ébrenlét tudata.

(Hajdú-bihari Napló, 1985)