Kutyagumi

 

Beleléptem.

Majdnem hanyatt vágódtam, úgy el­csúsztam rajta. A kapu előtt hevert, a járdán. Nem banánhéj volt, erre mind­járt rájöttem; a banánhéjak nem hagy­nak ilyen maradandó nyomot a cipő talpán.

A jámborak ott kergetőztek, a gyepen, így szemre nem tudtam megállapítani, hogy melyikük lehetett, de a méretből következően nem kizárt, hogy a fekete dobermann. Egyikük megállt a gyep közepén – tavasztól őszig itt rúgják a labdát a házbeli gyerekek – s jel­legzetes testtartásba helyezte magát. A tulajdonosok megkönnyebbült elége­dettséggel nyugtázták az erőfeszítés ered­ményét.

Ez így megy reggel, este. Felnőttek a gyerekek, már nem pátyolgatják őket szüleik a homokozóban. Ott lebzselnek lent a játszótéren, a gyepen, a kapubejáratnál – hova is me­het­nének –, s köröttük ugrálnak, viháncolnak, marakodnak tartozékaik, napról napra serege­sebben. A múltkor csak úgy mellékesen széttépettek velük a bokrok alatt egy macskát.

Aggasztó jeleket vélek újabban maga­mon felfedezni, ha a kutyákról esik szó. Mintha elhalványulna bennem a libera­lizmus; a határozott intolerancia jegye­it öltik megnyil­vá­nu­lásaim. Különösen, ha a liftből kilépve a diszkrét félhomály­ban másfél méteres skót juhász néz velem farkasszemet szájkosár és kötőfék nélkül.

Béketűrő ember vagyok, azt mondják, a légynek sem tudnék ártani; de félek, egyszer úgy megijedek egy ártatlan tekintetű bernáthegyitől, hogy magam sem tudom, mit teszek. Nap­jaink lakótelepi tragikomédiája: így jön elő az emberből az állat, ha sokat közlekedik a lép­csőházban és a járdán.

(Hajdú-bihari Napló, 1991)