Kutyagumi
Beleléptem.
Majdnem hanyatt vágódtam, úgy elcsúsztam rajta. A kapu előtt hevert, a járdán. Nem banánhéj volt, erre mindjárt rájöttem; a banánhéjak nem hagynak ilyen maradandó nyomot a cipő talpán.
A jámborak ott kergetőztek, a gyepen, így szemre nem tudtam megállapítani, hogy melyikük lehetett, de a méretből következően nem kizárt, hogy a fekete dobermann. Egyikük megállt a gyep közepén – tavasztól őszig itt rúgják a labdát a házbeli gyerekek – s jellegzetes testtartásba helyezte magát. A tulajdonosok megkönnyebbült elégedettséggel nyugtázták az erőfeszítés eredményét.
Ez így megy reggel, este. Felnőttek a gyerekek, már nem pátyolgatják őket szüleik a homokozóban. Ott lebzselnek lent a játszótéren, a gyepen, a kapubejáratnál – hova is mehetnének –, s köröttük ugrálnak, viháncolnak, marakodnak tartozékaik, napról napra seregesebben. A múltkor csak úgy mellékesen széttépettek velük a bokrok alatt egy macskát.
Aggasztó jeleket vélek újabban magamon felfedezni, ha a kutyákról esik szó. Mintha elhalványulna bennem a liberalizmus; a határozott intolerancia jegyeit öltik megnyilvánulásaim. Különösen, ha a liftből kilépve a diszkrét félhomályban másfél méteres skót juhász néz velem farkasszemet szájkosár és kötőfék nélkül.
Béketűrő ember vagyok, azt mondják, a légynek sem tudnék ártani; de félek, egyszer úgy megijedek egy ártatlan tekintetű bernáthegyitől, hogy magam sem tudom, mit teszek. Napjaink lakótelepi tragikomédiája: így jön elő az emberből az állat, ha sokat közlekedik a lépcsőházban és a járdán.
(Hajdú-bihari Napló, 1991)