Mire szavazunk?
Tizenegy igen, nyolc nem, tizenegy tartózkodás. Ez volt a szavazás végeredménye, s az intézmény – az egyszerűség kedvéért nevezzük egyetemnek – tanácsa levette a napirendről a javasolt professzor tanszékvezetővé történő megválasztásának kérdését.
Akadt azonban egy s más, ami megelőzte a váratlan szavazati arány kialakulását. Mindenekelőtt az, hogy a tanácsülés előtt egy nappal az érintett tanszék oktatói levelet juttattak el az egyetem rektorához azzal a kéréssel, hogy tartalmát ismertesse a tanácsülés résztvevőivel. A rektor korrekt módon eleget tett az óhajnak, a tanácstagok így szereztek tudomást arról, hogy a tanszék oktatói a professzort – emberi és szakmai problémák miatt – alkalmatlannak tartják a tanszékvezetői tisztség betöltésére, s szeretnék, ha a tanács tagjai e szempont figyelembevételével hoznák meg döntésüket.
Adódik a kérdés: vajon mi késztetheti egy tanszék oktatóit arra, hogy véleményüket ilyen formában, szinte az utolsó szalmaszálba kapaszkodva fejtsék ki? Nem akadt az intézmény belső döntési mechanizmusában olyan fórum, ahol a törvényes lehetőségekkel élve próbálhatták volna meg érdekeiket érvényre juttatni? És: miképpen kerülhet az egyetem legfelső javaslattevő-döntéshozó fóruma elé olyan tervezet, amely ellen az abban közvetlenül érdekeltek egyhangú tiltakozásuknak adtak hangot?
Nem a szereplő személyek miatt látszik e kérdések megválaszolása fontosnak, hanem mert az egyetemi káderkiválasztás és döntési gyakorlat általánosabb ellentmondásai fogalmazódnak meg bennük. Annak a „kvázi" demokratizmusnak az anomáliái, amely látszólag kikéri az alsóbb közösségek véleményét, de a döntés jogával a felsőbb testületeket, illetve a főhatóságot ruházza fel.
Az előzmények röviden összegezhetők. Már a tanszéki, illetve az alapszervezeti párttaggyűlésen egységes álláspont alakult ki a professzor vezetői alkalmatlanságáról, s ezt az alapszervezet vezetősége is magáévá tette. Mivel azonban – a kifogások ellenére – az egyetem vezetői és párt végrehajtó bizottsága továbbra is az ő jelölését támogatták, több egyeztető beszélgetésre került sor – eredménytelenül – a párttitkár és a tanszék dolgozói között. Bár a professzor előbb önkritikát gyakorolva visszalépett a jelöltségtől, a magasabb egység, az intézeti tanács ülésén az igazgató javaslatára újból az ő neve került előtérbe, s ott – erkölcsileg nem teljesen egyértelmű szavazás után – meg is kapta a minimális többséget. Ügye – huszonnégy más kinevezési javaslattal egyetemben – így került az egyetemi tanács elé, ahol több mint két és fél órán keresztül folyt a vita személyéről. Pontosabban, nem is vita volt ez, hiszen a tizenegy felszólaló közül nyolcan – köztük a párt-, állami és szakszervezeti vezetők – egyértelműen az ő megválasztását támogatták, visszautasítva, illetve érdemeihez képest – amiket főleg az egyetemi közéletben játszott szerepe alapján méltattak – elhanyagolhatónak tartva a személyét ért bírálatokat. A professzor ellenében egyetlen felszólalás nem hangzott el. Ezután következett a titkos szavazás, az ülés addigi kimeneteléhez képest teljesen meglepő, s a fejekben újabb kérdéssort elindító eredménnyel.
A külső megfigyelő számára e rendkívül tanulságos ülésnek kettős hozadéka volt. Egyrészt megmutatkozott: az egyetemi fórumokon a jelek szerint ma ott tart a demokrácia, hogy titkosan már mindenki vállalja véleményét, de nyíltan még kevesen mernek vagy akarnak nézeteiknek hangot adni; különösen, ha azzal vezető személyek vagy testületek állásfoglalásával kerülnének szembe. Másrészt – s ez már tágabb oktatáspolitikai összefüggéseket érint – ez az eset ismételten ráirányította a figyelmet arra, hogy a jelenlegi egyetemi-főiskolai káder-kiválasztási mechanizmusban nem különülnek el világosan a választás és a kinevezés jogkörei.
A magasabb testületek minden további nélkül felülbírálhatják az alsóbb szinteken kialakított álláspontot. Ezen az egyetemi ülésen csak egy hozzászóló adott hangot kételyének: ha a tanácsülés mégis megválasztaná a professzort, vajon miképpen dolgozna együtt azzal a tanszékkel, amelynek minden oktatója ellene foglalt állást?
A demokráciát ma sokan, sokféleképpen értelmezik. Többen csak addig hagyatkoznak rá, amíg az szándékaikat szolgálja; de rögtön „kézi vezérlésre" térnek át, mihelyt érdekeikkel ellentétes érdekek ütköznének. Ma már ott tartunk, hogy nem csak lehet, hanem kell is beszélni a demokráciáról; de világosan kell látnunk azt is, hogy tényleges demokráciáról addig nem beszélhetünk, amíg érvényesülésének feltételeit, garanciáit törvényes, alkotmányos keretek nem biztosítják.
Ha kevesen, de ezen a tanácsülésen is akadtak felszólalók, akik eljutottak ennek a következtetésnek a megfogalmazásáig.
(Egyetemi Élet, 1988)