Nem pénz
Ülünk a nagy teremben. Lehetünk vagy kétszázan. A meghívás fél kilencre szólt, s mi az illendőség szerint időben elfoglaltuk helyeinket. Várunk. Az óramutató átlépi a felet, de kezdésnek semmi jele.
A régi ismerősök beszélgetnek, mások érdeklődve nézelődnek, s vannak, akik újságba mélyednek. Telnek a percek. Elmúlik öt, el tíz; majd tizennégy perc múlva feltűnik az ajtóban az elnökség. Tagjai sorban leülnek a hosszú asztal mögé, s pontosan negyed órával a meghívóban jelzett időpont után felhangzik a Himnusz.
Figyelem a jelenlevők arcát. Nyoma sincs rajta annak, hogy hiábavalóan telt el 15 perc az életükből, hogy negyedóra értelmetlen várakozásra kényszerültek, mert komolyan vették a kinyomtatott szavakat. Nem minősíti érzelmi felindultság azt, hogy a meghívó fél nem tartotta magát a kitűzött időponthoz, s negyed órát késett a kezdéssel.
Ennyire nem érdekelné a jelenlevőket az a 15 perc? Ennyi fölös idejük van a tétlenségre, az idő pazarlására?
Úgy látszik, igen. Mert késnek az értekezletek, vonatok, színházi előadások, autóbuszok, avatások, jutalmazások, felismerések és elismerések perceket, negyedórákat, félnapokat, heteket. Mintha elvesztette volna igazi értékét az ember számára legdrágább fogalom: az idő. Mintha nem lenne érzékelhető: a környező világ olyan iszonyúan kemény feltételeket szab a felzárkózni kívánóknak, hogy abban nemhogy napok, de órák, percek mulasztása is behozhatatlan hátránnyal fenyeget. Hogy aki nem tanulja meg tisztelni az időt, betartani az egyezményes jeleket, az csúnyán ráfizet. Merthogy sohasem volt érvényesebb a közmondás igazsága, mint éppen napjainkban.
De vajon jutott-e egyszer eszébe valakinek is a tizedik, várakozással töltött perc után, hogy feláll, és azt mondja: kikérem magamnak ezt a bánásmódot? Hogy hivatkozik a meghívóban kitűzött időpontra és arra utalva, hogy a másik félnek is kötelessége betartani a szerződést, nem marad tovább, hanem elhagyja a helyiséget?
Nem hinném, hogy sűrűn találkoznánk ilyen esettel. Nem mintha esetleg a huszáros kivonulás lehetősége nem fordult volna meg a jelenlévő(k) fejében – de aztán nyilvánvalóan felötlött benne más is. Például az, hogy nem érdemes feltűnést kelteni. Hogy a távozásnak ki tudja, milyen következményei lennének, s mégiscsak jobb a békesség. Legalábbis veszélytelenebb. Nos és az, hogy holnap talán éppen rajtam múlik valakinek az ideje. Mert magántelefonom miatt rám vár az ügyfél, feledékenységem miatt én kések az elnökségből, képzetlenségem miatt én odázom el az új gyártmány bevezetését, vezetői hiúságom miatt én akadályozom meg a rossz döntés korrigálását – és így tovább.
Így? Tovább?
Vajon pénzre váltva mibe kerül ennek a gyakorlatnak a hallgatólagos szentesítése? Merthogy az időt, mint tudjuk, nem lehet megállítani. És, mint tanultuk, visszafordítani sem.
De mivel senki fel nem áll, elképzelhető, hogy azt kell hinnünk: ez így rendeltetett helyesen?
(Hajdú-bihari Napló, 1984)