Nem tetszik

Mostanában, ha falumba hazamegyek, ritkán találko­zom Herczeg bácsival, az idős kovács­mesterrel, akinek műhelyében az izzó vasdara­bok és a kalapácsok csilingelése között gyer­mekkorom legmelegebb napjait töltöt­tem. Túl van már a hetve­nen, s mint hallom, beteges­kedik is, kevesebbet jár az utcán.

A múltkor véletlenül mégis összefutottunk a kútnál. Vi­zet vittünk mindketten, s a köl­csönös üdvözlések után, miközben telehúztam kupá­ját, ez volt az első kérdése: „Hát aztán hogyan tetszik lenni?"

Egy pillanatra megállt ke­zemben a fogantyú. Azt hit­tem, rosszul értettem – de nem, rövid beszélgetésünk alatt végig így szólított en­gem az öreg mesterember, aki egész életét szakadatlan munkával töltötte, s akit én mindig bácsinak ismertem, mivel vagy fél évszá­zad­dal idősebb nálam.

Az eset nemrégiben ismét eszembe jutott, amikor egy vállalat igazgatójához jelent­keztem be riportra. A dátu­mot titkárnőjével egyeztet­tem, s a megbeszélt időben így fogadott a nálam legalább húsz évvel idősebb hölgy: „X. Y. elvtárs tetszik lenni? Tessék befáradni, az igazgató elvtárs már várja."

Ugyanaz a helyzet, s én ugyanúgy zavarba jöttem.

Herczeg bácsi viselkedésére azóta magyarázatot találtam: hiába maradt ő meg nekem annak, aki volt, akinek örö­kös jókedvét, élet- és mun­kaszeretetét csak most, fel­nőttebb fejjel tudom igazán tisztelni. Az ő szemében én már más lettem: városi lakos, kitanult, művelt ember, aki­nek – egy letűnt világ elvá­rásai szerint – a tessékelés dukál. Meg kellett értenem: számára soha többé nem le­szek az a falubeli gyerek, aki unokáival együtt téblábolt forgalmas műhelyében. Vi­szonyunk akaratunktól füg­getlenül megváltozott, s hiá­ba szeretném, az öreg soha nem fog engem úgy tegezni, ahogyan annak idején ter­mészetszerűleg tette. S ezen én sem változtathatok.

De vajon mi indokolta a titkárnő magatartását? Mert ha komolyan veszem kérdé­sét, azt is válaszolhattam volna neki, hogy igen, X. Y. vagyok, de jelen pillanatban egyáltalán nem tetszem an­nak lenni: fáj a fejem, nem érzem jól magam, s egyéb­ként sincs kedvem beszélget­ni az igazgató elvtárssal, mert már volt dolgunk egy­mással, s nem találtam ro­konszenvesnek. Mégsem ezt mondtam, hanem azt, hogy köszönöm, és „befáradtam". Közben arra gondoltam, hogy ez a megszólítás nem nekem szól, hiszen életünkben elő­ször látjuk egymást. Ez a megszólítás nem X.Y. ilyen-olyan tulajdonságokkal meg­vert vagy megáldott embert illeti, hanem az újságírót, akit történetesen X. Y.-nak hívnak, s aki a titkárnő ér­tékrendje szerint a társadal­mi hierarchiában magasabb helyet foglal el.

Nem mondtam el akkor a titkárnőnek, hogy – mivel munkám miatt sokfelé meg­for­dulok, s gyakran kerülök hasonló helyzetekbe – en­gem ilyenkor mindig szé­gyenérzés fog el. Azok he­lyett, akik ezekben a hivata­los, formális kapcsolatokban annyira azonosulnak beosz­tásukkal, illetve annak vélt vagy valós társadalmi presz­tízsével, hogy öntudatlanul is meg­alázzák magukat – s így engem is.

Nem mondtam el, hogy én a tiszteletadás e magas fokát csak azoknak adom meg, aki­ket valóban tisztelek: nemük, koruk, munkájuk, emberi tu­lajdonságaik miatt. S ha is­meretlenül is így fogad­nak, akkor ez szememben az illető kiszolgáltatottságát jel­zi: hogy az emberi viszonyt a pozícióból következő viszonyulás helyettesíti. S nem szük­séges különösebb pszicholó­giai ismeret annak belátásá­hoz, hogy ha valaki túlságo­san alkalmazkodik társadal­mi szerepeihez, az előbb-utóbb önbecsülésének elvesz­téséhez, személyiségének meghasonlá­sá­hoz vezethet.

Hiszen hány olyan beosz­tott van, aki, jóllehet főnökét egyáltalán nem becsüli, még­is a teljes nagyrabecsülés hangján szól hozzá? S hány olyan vezető akad, aki figyel­meztetné beosztottját, hogy ne tessékelje, hanem magázza őt, amint azt emberi vi­szonyuk megkívánná? Tartok attól, azok vannak többség­ben, akik nemhogy elfogad­ják, hanem megkövetelik az alá-fölérendeltségi viszony eme kifejeződését. S a rejtett megkülönböztetések, a hiva­talos függő­ségek rendszere egyre terjed – csak éppen az ember tűnik el valahol út­vesztőiben.

Nem tudom, az öreg ko­vácsmesterrel mikor találko­zom legközelebb. Lehet, hogy mire ismét hazamegyek, már a boldog vadászmezőkön patkolja a jól táplált méneket. Ha majd égi paripámon én is elrúgtatok hozzá, megkérem: Laci bácsi, tessék engem Ga­bi fiamnak szó­lítani ezentúl. Mint régen, amikor még is­mertük egymást.

(Hajdú-bihari Napló, 1988)