A kettős arcú dzsessz (Paul Motian, Bill Frisell)

Amióta a dzsessz létezik, két részre osztja a világot: vannak, akik szeretik, és vannak, akik nem bírják elviselni. Tisztán látják ezt a muzsikusok is – ki tudná ezt náluk jobban? –, így nem csoda, hogy ennek a zenei gyakorlatnak az alapkérdése mindig is a közönséghez fűződő viszony volt. Keletkezése óta a dzsessz kettős arccal létezett: van egy sötét, nyers, barázdált, szabálytalan, és van egy világos, kisimult, szemrevaló, tetszetős oldala. Durva leegyszerű­sítéssel azt mondhatnánk, hogy az előbbit a fekete, az utóbbit a fehér muzsikusok testesítik meg. Eddig minden fekete tézisre megszületett a fehér antitézis, New Orleans után Chicago következett, a bebopra a cool, a hard bopra a west coast, az avantgárd „új dologra" a dzsessz-rock volt a válasz. De hogy a képlet mégse legyen ilyen egyértelmű, kezünkben van két CD, amelyeken fehér muzsikusok szolgáltatják a példát mindkét állításra, sőt egyazon gitáros két arcát mutatja a felvételeken.

Az örmény származású, amerikai Paul Motian dobos a modern dzsessz sűrűn foglalkoz­tatott ütőhangszerese. Másfél évtizede működő triójával többször járt Magyarországon, legutóbb február végén Budapesten adott hangversenyt. A koncerttel egy időben került forgalomba nálunk az 1997-ben kiadott Sound of Love (A szerelem hangja) c. lemez, amelyet 1995 nyarán hasonló műsorral a híres New York-i Village Vanguard klubban rögzítettek. Motian partnere napjaink ünnepelt gitárosa, Bill Frissel és a jelenleg a világ legjobbjának tartott tenorszaxofonos, Joe Lovano volt A hatvanperces CD sűrítetten tartalmazza mindazt, ami a kétórás budapesti koncerten hosszabb improvizációkba foglalva elhangzott. A dzsessz érdesen intellektuális változata ez, amellyel, s amelyért, meg kell küzdenie a hallgatónak. A szögletes témák (két Monk- és egy Mingus-szerzemény is helyet kapott a lemezen), a formabontó szerkezetek, a gitár disszonáns textúrái, az ismeretlenbe hatoló, erőteljes szólók azt a kísérletező, a spontaneitásra és az egyéni teljesítményekre építő, megalkuvásmentes szellemiséget sugározzák, amely a legjobb dzsessznek mindig sajátossága volt. Ezt az atiszti­kumot csak fölerősíti a CD esztétikus külleme (Winter és Winter).

Ha Paul Motian felkavaró zenéje szembesülésre késztet, Marc Johson bőgős The Sound of Summer Running (A nyári futás hangja) c. CD-je az otthonosság kellemes érzésével ajándékozza meg a hallgatót. Johnson vonzódik a gitárosokhoz, az 1985-ben a német ECM kiadónál megjelent Bass Desire (Bőgős vágy) c. lemezén ugyancsak két gitáros játszott, mégpedig John Scofield és az ezen a felvételen ismét szerepet kapott Bill Frisell, akihez most másik sztár, Pat Metheny csatlakozott (a dobokat, Joey Baron kezeli). Ez a lemez mentes minden zavaró hangtól, a barázdákból nyugalom, kiegyensúlyozottság és békebeli hangulat árad. A szerzők (Johson hét kompozíciója mellett egyet Frisell, egyet Metheny jegyez) az újvilág közkeletű zenéi, a country, a rock és a pop forrásvidékére kalandoztak, kedves, érzel­mes dallamokat komponáltak, s a témákat finom szólókba csomagolva teszik a hallgató elé. Ez nem Charlie Christian swinges lendületű, vagy James Blood Ulmer dübörgő free funk gitármuzsikája, itt az egymást érzékenyen kiegészítő két pengetős hangszer az amerikai vidék nosztalgikus, melankolikus fehér zenéjének apoteózisát zengi. A hallgató kényelmesen hátradől a fotelben, gyönyörködik az eléje táruló panorámában, a vakító kék égen alászálló, izzó napkorongban – amikor a messzi távolból hirtelen elébe villan Bill Frisell másik arca. (Verve)

(Napi Magyarország, 1998)