Női divat – férfiszemmel
Szerettem volna valami rendkívüli közléssel kezdeni ezt a szombati jegyzetet. Például azzal, hogy ez a hét - a szokásostól eltérően - nem telt el. Ilyen meggondolatlanságra azonban hiába is vetemednék, mert többek tanúsága szerint ez a hét igenis eltelt, hasonlóan az eddigiekhez és az ezután következőkhöz.
Nem úgy persze, ahogyan sokan várták: egy balul sikerült kirándulást követően nemzeti gyász borult az országra, olyannyira, hogy még a hazaérkező futballisták sem találkozhattak a fogadásukra megjelent üdvözlő tömeggel.
Én viszont találkoztam egy olyan emberrel - nő volt az eszemadta - aki a beszélgetést meglepetésemre nem a labdarúgó világbajnokság számunkra tragikus eseményeinek taglalásával, hanem az időjárás rendellenességeinek ecsetelésével kezdte. Ami rányomta bélyegét a hétre, úgyhogy ő is kénytelen volt elővenni naftalinba mártott irhabundáját, s azzal takargatni a hét elején vásárolt indiai zsugorított ruháját.
Ilyen érzéketlenek a nők az aktuális politikai események iránt – gondoltam volna, amikor beszélgetőtársam minden átmenet nélkül értekezésbe fogott az utópista szocialisták társadalom-felfogásáról. Érdekfeszítő eszmefuttatásának legnagyobb sajnálatomra csak két percig lehettem részese, mert a tévében éppen az NSZK - Olaszország világbajnoki mérkőzés kezdődött, s becsületbeli kötelességemnek tartottam, hogy tanúja legyek a nagy küzdelemnek.
Szerda délután volt ekkor, és ismerősöm - csinos, fiatal hölgy - nem sejthette, hogy egy nap múlva kiderül az ég, s mint a virágok tavasszal, ők, a nők is újra kivirulhatnak. E sort ismét elolvasva, ha előttem néhány ezren nem vonták meg ugyanezt a párhuzamot, egészen büszke lennék a hasonlatra. De - férfitársaim ebben valószínűleg egyetértenek - olyan virágzásra, amilyeneket napjainkban megérhetünk, még nem volt példa az emberiség történetében. A gyengébb nem képviselői olyan fokra jutottak az öltözésben - más nyelvek szerint a vetkőzésben -, amiről csak azt kívánhatjuk, hogy a jó ég tartsa meg sokáig. S kevés téma van, amely jólesőbb érzéssel vezetné az újságíró tollat ilyenkor, nyár eleji hétvégeken. A férfinak ma ünnep az utcára lépni; nincs a teremtésnek olyan hetvenöt dioptriás koronája, aki ha behunyt szemmel közlekedik is ne erezné azt a varázslatos sugárzást, amit a nők jelenléte áraszt. Szépek, csinosak - ingerlőén csinosak - ma a nők; én legyek az utolsó, aki ezt felpanaszolja!
Nem vagyok divatszakember, de esetleges ismereteim alapján én is tudom, hogy ez nem volt mindig így. Azt tartják, hogy az öltözködésben az ember - különösen a nők, akik erősebben érzelmi beállítottságúak, érzékenyebbek a férfiaknál - az önmagáról alkotott elképzeléseit igyekszik megvalósítani. Kérdés persze, hogy kinek mi az elképzelése. Van, aki szép, s annak megfelelően öltözködik; van, aki szépnek akarja látni önmagát - és annak megfelelően választja meg öltözékét. A cél mindkét esetben ugyanaz: egy elképzelt szépségideálhoz igazítani a ruházatot Ez az ideál koronként és társadalmanként változó; a barokk korszak Rubens által megfestett, jól táplált (hogy ne mondjam: kövérkés) női testétől a ma kedvelt karcsú, vékony, magas alkatig széles skálán (és testméretben) mozognak a példák. A ruha pedig arra szolgál, hogy a test egyes részeit hangsúlyozza vagy elnyomja, s ezzel a mindenkori ideálhoz közelítse az alakot.
Nem tudom, mások ezzel hogy vannak, de én nyáron sokkal több ideális női alakot látok, mint télen. S ennek nemcsak az évszakok közti hőmérséklet-különbség az oka. Ha három évszázaddal ezelőtt éltem volna, aligha kényszerültem volna olyan heves fejforgatásra jártamban-keltemben, mint mostanság. Kultúrtörténeti könyvekből, képzőművészeti alkotásokból tudhatjuk, hogy minden kor kialakítja a saját viselkedési és magatartási normarendszerét, amely szinte kötelező érvénnyel szabja meg az öltözködési szokásokat is. S azt hiszem, csak örülhetünk annak, hogy elmúltak azok a korok, amelyek bő szoknyákkal, puffos ujjakkal, tornyos parókákkal, halcsontos fűzőkkel kalodába zárták a testet. A ruha kétségtelenül falat emel a test és a külvilág közé. A test azonban mindig is feszegette - feloldhatatlan ellentmondás! - a szigorú erkölcsökkel rákényszerített abroncsokat. A görögök libegő tunikája, ha kellett leplezett, ha kellett sejtetett; az elől-hátul mély ruhakivágásokba a test természetes bájai követeltek bepillantást; s volt olyan időszak is, amikor egy kivillanó női boka jelentette a férfinépnek az izgalom legmagasabb fokát.
Az erotikus momentum tagadhatatlanul és nyilvánvalóan, sokféleképpen jelentkezett a divat történetében, a mély dekoltázsoktól a ma kelendő áttetsző anyagokig. Ez az egyik tudat alatti tényező, ami az emberi ruházat észlelésében és értékelésében szerepet játszik. S talán soha nem olyan nyíltan, mint éppen a mi korunkban.
A divat az emberiség játékai közé tartozik, s vannak, akik igazi szenvedéllyel űzik ezt a játékot. Nincs ebben semmi kivetnivaló: az ember természetes vágya, hogy csinos legyen; tetszeni akar magának és másoknak is (a sorrend nem esetleges). A közmondás szerint a jó bornak nem kell cégér; de az is biztos, hogy jó cégérrel a gyengébb borokat is el lehet adni. S a divatnak minden ember alá van vetve, akár önként és lelkesedéssel, akár passzívan és gondolkodás nélkül teszi.
Divatok ma is jönnek és mennek, de - és ez a legnagyobb változás - ma már egyre inkább a felszabadultság a divat: mindenki a természetének, hajlamainak legjobban megfelelő öltözködési módokat választhatja. A két fő szempont: a kényelem és a célszerűség érvényesül, s a lehetőségek tengerében szinte lubickolhat a fantázia. A konfekcióipar mindenki számára elérhetővé teszi a kívánt ruhadarabokat, s jóllehet van némi uniformizáló jellege is, az öltözködés elemeinek megválasztásában és kombinációjában mégis érvényesülhet az egyéniség. Hol van már az ötvenes évek divatellenessége a kopott lódenkabátokkal, micisapkákkal, overallokkal!
A természeteshez és a természetihez közeledett a divat oly mértékben, hogy már csaknem mindent megenged. Azt hihetnők, a forrónadrágot és a miniszoknyát semmi nem múlhatja felül; és lám, jöttek a hosszú, de combtőig kivágott szoknyák, a rafináltan szűk farmernadrágok, az átlátszó anyagok, a formákat láttatni engedő lezser trikók. Hosszú évszázadok prüdériája után az ember végre először szabadon élhet a divat lehetőségeivel. A szépség mindig örömet szerez. S mi lehet szebb látvány egy szép női testnél?
(Hajdú-bihari Napló, 1978)