Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Pincelakók

 

Debrecen régi negyedeinek aligha van olyan utcája, amely­ben ne találnánk pince­la­káso­kat. Muzeológusok szerint a je­lenlegi pinceforma a századforduló terméke, s az ur­ba­ni­zációnak, a proletariátus megszaporodásának a következménye. Akkor alakultak ki a proletár negyedek, amelyeknek nyomorúságát lakóik szívesebben cserélték fel a pince­lakásokéval, mert ezekben legalább nem kellett megosztaniuk szegénységük szégyenét hasonló sorsú társaikkal. A munkásokon kívül ekkoriban kismesterek és kisegítő alkal­mazottak, cselédek, házfelügyelők éltek pincékben. Azóta több évtized eltelt, de pincela­kások ma is vannak.

- Ki az? - kérdezi lentről egy ijedt gyerekhang. Összerezzenek, gyorsan ellépek az ablak elől. Föld­szintes, málló vakolatú ház; bejára­tától jobbra is, balra is pincelakás. A jobb oldalit bizalomgerjesztőbbnek találom. Sötét lépcsőn botorká­lok, fáskamraszerű helyiségbe ju­tok, majd egy másikba; a lakás csak ezután kezdődik. Az ajtó nyit­va van. Szoba és konyha, egymás­ból nyílnak. Bátortalanul belépek, egy villanásra mellbe vág az elém táruló látvány. Ütött-kopott beren­dezés, elhanyagoltság, piszok, a föl­dön szemét. Nehezemre esik a léleg­zés.

A szobában három apróság fog­lalatoskodik a kövön ülve; legki­sebb testvérük anyjuk ölében ringatózik. Az apa félmeztelenül hever a díványon. Helyet készítenek az egyik fotel­ben, az asztalra tiszta abrosz kerül.

- Három éve lakunk itt - mondja a férj, aki közben melegí­tőt húzott magára -, azelőtt al­bérletben éltünk. Azért jöttünk ide, mert nem bírtuk fizetni.

- Valaki szólt, hogy megürült ez a lakás, hát beköltöztünk - veszi át a szót felesége. - A tanács nem tudott róla. A DIK feljelentett ben­nünket, aztán kaptunk egy felszólí­tást, hogy hagyjuk el a lakást, mert hatóságilag kilakoltatnak. Ki is jött egy illető, de mondtuk neki, hogy nem tudunk hova menni. Nemsokára érkezett egy papír 5000 forint büntetésről, de akkorra már letelt a hat hónap, elévült az ügy.

A családfő 29 éves, buszvezető a Volánnál; átlagban 4300-at keres. A gyerekek után 1500 forint csalá­di pótlékot kapnak.

- Sajnos a GYES nem jár - kesereg. - Amikor az első gyerek született, feleségem nem dolgozott, beteg anyját ápolta. Aztán meg egymás után jöttek a kicsik, szinte észre sem vet­tük.

- Van bent lakásigénylésük?

- Először ’73-ban adtuk be taná­csira, de azt nem fogadták el, így ’75-ben szövet­kezetire módosítottuk. A lakáshivatalban ígérgetnek ugyan, de azt is mondták, hogy ami­kor ide­köl­töztünk, tudtuk, mit vállalunk, s ennek viselni kell a kö­vetkezményeit. Csak hát ez a ned­vesség meg a bogarak... A gyere­kek levegőztetését is csak úgy tud­ja megoldani az asszony, ha az ut­cára viszi őket, de négyet egyszer­re hogyan? Negyedik éve lakunk itt, de higgye el, ez az idő jóval többet elvett az életünkből.

Fölállok, búcsúzom. Nem kimon­dottan jó érzéssel hagyom el a he­lyet. Néhány nap múlva felötlik bennem: mintha a városi tanácsnak lenne egy olyan rendelete, misze­rint a négy­gyerekes családokat soron kívül lakáshoz juttatják. Amikor legközelebb a lakáshivatal­ba vetődöm, elkérem a család dossziéját. Hiába keresem: a negye­dik gyerek neve nem szerepel a listán.

----------

Mintha nem is pince volna; a szobában fényezett parketta suba­szőnyegekkel, piros műbőr fotelekkel, nagyképernyős tévével. Az ab­lak vasrácsait fehér függöny takar­ja.

Családi idill, délután hatkor. Az anya odakint a vacsorát főzi, az apa a másfél éves Tomikával fog­lalatoskodik, miközben fél szeme a tévét lesi. Az olajkályha kellemes meleget áraszt, amit a hathónapos Beáta elégedett szuszogással nyug­táz.

- Az egész ház az anyámé - meséli a történetet az apa -, s már régóta úgy van, hogy szanálják. ’75 márciusában nősültem, dönteni kellett, hol lakjunk. Albérletbe menjünk? Ki vesz fel két gyerekkel? Így hát bejelentkeztünk a pin­cébe, főbérletbe; azóta itt élünk. Mi tettük rendbe, parkettáztuk, vakoltuk, festettük - így külsőre már elviselhető. Anyagi szem­pontból mindenképpen előnyösebb, mint az albérlet. Csak a nedvesség! A leve­gő nyirkos, dohos, a ruhákat hetenként ki kell hordani, mert bepenészedik. A gyerekeket bent fürdetjük, mi meg felmegyünk a szülőkhöz mosakodni.

- Mi a foglalkozásuk?

- Én műszerész vagyok, a feleségem eladó.

- Meddig szándékoznak itt lakni?

- A lakáskérvényt a nősülés után adtuk be. Ahogy számolgatjuk, négy év múlva kerülhet ránk a sor. Addig itt maradunk – és gyűjtjük rá a pénzt

- Nincsenek elkeseredve a helyzetük miatt?

- Akkor sem kapnánk hamarabb lakást.

----------

Az ajtónak csak jóindulattal ne­vezhető alkalmatosságon többször is kopognom kell. Végre odabentről mocorgás hallik, s egy negyven körüli, szép arcú, egyszerűen öltö­zött nő akasztja ki a drótot. Némi gyanakvással vezet a jeges előtér­ből a dongaboltozatú, félhomályos szobába. Hellyel kínál, ő állva marad. Bizalmatlansága nehezen enged fel, kurta mondatai halk koppanással gurulnak szét a szőnyegen.

- Tanyán éltünk a férjemmel és három gyerekünkkel. Az uram so­kat ivott, emiatt nem volt meg kö­zöttünk az egyetértés. Két éve el­jöttem tőle Debrecenbe a gyerekek­kel. Takarítónőként dolgoztam, 1700 forintos fizetésemből hatszázat albérletre fizettünk. A fiam nyolca­dikos, a két lány ipari tanuló volt, de nem bírtam a költségeket, s az idősebbiknek el kellett menni dol­gozni. Ebben az évben hivatalosan is elváltunk, a férjem nem sokkal rá felakasztotta magát. Én temet­tettem el, rengeteg pénzembe került, az albérletre már nem futotta. Valaki mondta, hogy az elő­ző lakók elköltöznek; így jöttünk mi ide egy hónapja. Azóta bizony­talanságban élünk: a DIK nem en­gedi, hogy bejelentkezzünk, azzal fenye­ge­tőzik, hogy kiraknak. Tüze­lőt sem tudtunk venni, mert nincs hova tenni. A férjem öccse szokott hozni egy-egy zsákkal, azzal fű­tünk. Lakáskérvényünket ’75-ben adtuk be, de ki tudja, hogy mikor következünk a sorban? Addig pedig élni kell valahol, meg a pénzt is gyűjteni. Nem volna ez rossz, plá­ne ahhoz képest, amilyen az albér­let volt, a gyerekek szeretik is... Nagyon olcsó, húsz forint alatt lehet a havi bére. Talán még öt évig is megtenné, csak hagynák. Ugyan már a nagyobbik lány is keres, de így is alig tudunk megélni. Szóra­kozni nem járunk, ruhánk is ke­vés van, én most is nyári cipőt vise­lek. Karácsonyra csak a fiúnak tud­tam venni valami olcsó könyvet, a lányokra már nem futotta. Ha in­nen kiköl­töztetnek bennünket, csak az utcára tehetnek.

----------

Nyugdíjas házaspár. A bácsi va­laha kéményseprő, a néni asszisz­tens volt Húsz éve laknak ugyan­abban - az egyébként tisztes kis­polgári zsúfoltsággal berendezett - pincében.

- Azelőtt egyszobás épületben laktunk, de életveszélyessé vált. Elcseréltük erre a pincére, amelynek özvegy lakója szeretetotthonba ment. Tetszik látni, hogy élünk itt. Nekem agy­vérzésem volt, a bal ol­dalam le van bénulva. A lépcsőn nem tudok felmenni, pedig csak muszáj, mert a tűzrevaló és a vécé is fent van. A férjem sem tud fel­menni. Utoljára egy hete vittük levegőre. Velünk lakik a sógorom kislánya, fodrásztanuló. Nélküle nem is tudnám, mi lenne velünk.

Az asztalnál beszélgetünk, s bár lábunk alatt szőnyeg, fázik a tal­pam a fölfelé áramló hidegtől- a tűzhely fűt, teteje vörösen izzik. A sarokban televízió.

- Nem próbáltak még elmenni innen?

- Mindig csak arra vártunk, hogy szanálják ezt a részt. Az évek meg teltek. De hát hova is mehet­tünk volna? Hol kapnánk egy fenti lakást? Pedig örömest itt hagynánk ezt a lyukat, tessék elhinni.

- Gyerekeik vannak?

- Hogyne, jó állásban.

- Hozzájuk nem mehetnének?

- Az uram nem akar. Az igazság az, hogy nem is hívtak.

A két öreg némán mered maga elé. A csendet csak az a csörömpölés töri meg, amikor az asztaltól felállva fejemet beleverem a fölöt­tünk lógó csillárba. Búcsúzóul a néni ennyit mond. különösebb felin­dulás nélkül:

- Mi már csak a koporsóba megyünk innen...

----------

A debreceni pincelakások kevés kivétellel az Ingatlankezelő Válla­lat felügyeletéhez tar­toz­nak. Szen­tesi Mihály főosztályvezetőtől elő­ször nem sikerül megtudnom, hány ilyen lakás szerepel nyilvántartá­sukban.

- A pincelakásokról nincs külön kimutatás, s legalább egyheti mun­kát igényelne össze­állítása. De mos már fölcsigázta az érdeklődésemet, megcsináltatom.

Amikor újra találkoztunk, elém tette az adatokat.

- Tizenötezer bérleti szerződést kellett átnéznünk - mondta -, közülük 328 pincelakást találtunk. Eb­ből 48 házfelügyelői, a többi bérlők és jogcím nélküliek által használt. Akad olyan ház, ahol öt pincelakás is van. Arról fogalmunk sincs, hogy hányan lakhatnak ilyen kö­rülmények között. A legtöbb pin­celakás a következő utcákban ta­lálható: Bajcsy-Zsilinszky, Béke, Csapó, Hatvan, Mester, Péterfia, Széchenyi, Dimitrov.

- Mit tehet, mit tesz a DIK e lakásokért?

- Nehéz kérdés. Mi csak állag­megóvási munkákat végzünk, köte­lességünk a lak­ha­tóságot gátló kö­rülmények elhárítása. De nagyobb összeget nem fordíthatunk erre, mert a felújítás nem gazdaságos. Egyébként a föld színe felett is található épp elég rossz lakás. Nagy tragédia, hogy a föld itt erősen salétromos, s ez, ha vizet kap, szinte „eszi" a falakat. Ellene mindeddig nem tudtunk védekezni. Emiatt a legtöbb pincelakás nedves, dohos, hullik a vakolata. És aligha kell részletesebben ecsetelni, hogy az egészségre mennyire káros. A sok rossz pincelakás felszámolásáért mi annyit tehetünk, hogy ha megürülnek, bezárjuk, lelakatoljuk az ajtókat egy időre, majd átadjuk, hogy arra használják őket, amik: pincéknek.

----------

Lakáshoz jutni. Ezer és ezer család vágya ez ma. Soha ennyi la­kás nem épült, mint most. De az igénylők száma is egyre növekedik. A lakáshivatalban mindenre kiter­jedően igye­kez­nek figyelembe ven­ni a körülményeket. Beszélgeté­sünket dr. Szabó Tibor osztályveze­tővel kétpercenként szakítja meg ügyfél, munkatárs, telefon.

- Pincelakások? Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogy mi pinceföbérlőkről beszélünk. Adatokat is csak azokról tudok mondani, akik névjegyzékünkben szerepelnek. Az elmúlt négy évben 200 pincelakást számoltunk fel úgy, hogy tulajdono­sait új lakáshoz juttattuk; ezt 1977-ben újabb 30 követi. Vannak azon­ban olyan jó állapotban levő pin­cék, amelyeknek lakásjellegét be­látható időn belül nem szüntetjük meg, mert hasznosításukat a jelen­legi körülmények szükségessé te­szik.

- Most hány pincefőbérletet tartanak nyilván?

- Egyéves adatok szerint 56-ot, de csak 29 sorsáról tudunk. A jegy­zékben foglaltak igényeit tehát csaknem száz százalékig ki tudtuk elégíteni.

- A legális pincelakókon kívül igen sokan önkényesen veszik bir­tokukba a pincéket. Velük mi tör­ténik?

- Ez bonyolult dolog.  Rendelet mondja ki, hogy „aki a lakást vagy annak helyiségét ön­kényesen foglalta el, a végrehajtásra vonatkozó jogszabályok mellőzésével arra kell kö­telezni, hogy azt minden elhelye­zési igény nélkül haladéktalanul ürítse ki”. Tudni kell, hogy az ön­kényes beköltözések zöme Debre­cenben a pincelakásokba történik. A felszámolt lakásokat a DIK ugyan lezárja, de néhány nap múlva fel­töri valaki a lakatot, s egy új csa­lád költözik be. A múltkor az egyik szanálásra ítélt házat egyik napról a másikra egy 41 tagú család száll­ta meg. Van egy olyan tendencia, hogy a környező falvakból a nagy­családosok mindent hátrahagyva költöznek be Debrecenbe. A legna­gyobb gond az, hogy nincs, aki ezt megakadályozza. Állásfoglalást kér­tünk erről a megyei pártbizottság­tól. Most már, ha észleljük, azonnal kocsira tesszük a jogtalan honfogla­lókat, s visszavisszük őket oda, ahonnan jöttek. Ezt meg kell érte­ni. Emberek ezrei állnak sorba la­kásért, az önkényes beköltözőket semmiképp sem részesíthetjük ve­lük szemben előnyben.

- Volt arra eset, hogy valakit az utcára tettek?

- Volt. Ismétlem, a jogszabály szerint minden önkényes beköltö­zőt ki kell lakoltatni. De mindig el­intéződik valahogy a dolog. Ha más­ként nem, hát a bútorokat ideigle­nesen saját raktárainkban helyez­zük el. Elhiheti, hogy ezek az ese­tek bennünket is megviselnek. Ha látjuk azokat a szegény gyerekeket… Szóval, a mi szívünk sincs kőből.

----------

Az újságíró szíve sincs kőből. És őszintén megvallva, ennyi megrázó tapasztalat után ne­hezére esik vé­leményt formálnia. De csak azt mondhatja, amit látott, hallott: a pincelakásokról nem a szívnek, ha­nem az értelemnek kell ítélkeznie.

Mindenekelőtt különbséget kell tenni legális - a tanács által is nyilvántartott - és illegális vagy félhivatalos pincelakók között. Az előbbieket a tanács tervszerűen jut­tatja lakáshoz; az utóbbiak helyze­te teljesen nyitott. Tisztában lehe­tünk azzal, hogy a magyar állam és Debrecen városa soha nem tett annyit polgárai életkörülményeinek javításáért, mint az elmúlt tíz esz­tendőben: új lakótelepek születnek. Egész utcasorok - köztük pincela­kások - tűnnek el; a pincelakók mégis tovább élnek, ha a régi bérlők elköltöznek, helyükre azonnal újak kerülnek.

Az önkényes foglalók többségük­ben az élet perifériájára szorult, elesett emberek. Olyanok, akiknek beilleszkedését családi és magán­életük problémái nehezítik, akik azért kényszerülnek a pincékbe, mert nem tudnak máshova menni, mert az ő helyzetükben még ez is jobb a semminél. Ezek az emberek önerejükből sohasem lesznek képe­sek normalizált körülmények közé: új lakáshoz és új élethez jutni; csak a társadalom segítségére számíthat­nak. (Szomorú adatok vannak ar­ról, hogy az új lakás csak a lehe­tőségét teremti meg az új életnek. Nem egy pincelakó sorsáról tudok, aki modern lakását addig-addig cserélgette, míg ugyanoda jutott vissza, ahonnan kiemelkedett: a pincébe.)

A pincelakók helyzetét, körülményeit igyekezett bemutatni ez a riport. Sorsukról dön­teni nem az új­ságíró feladata.

(Hajdú-bihari Napló, 1977)