Szánkólesen

 

Volt évfolyamtársammal futottam össze a minap. Ré­gen találkoztunk. Nem mondhatnám, hogy annak idején barátok lettünk vol­na, csak afféle hasonszőrű­ek; de ez a tudat mégis te­remtett valami lelki kapcso­latot közöttünk, amit ma sem felejtünk.

Kérdezem, mi újság. Mondja, szánkót ke­res a fiának. Ilyenkor, télidőben ez nem rendkívüli elfog­laltság, ezért csak bóloga­tok. De, teszi hozzá, hiá­ba keres. Tavaly is hiába keresett. Pedig hallja, hogy szokott lenni itt is, ott is, de mire ő odaér, mindig el­fogy. S foglalkozása miatt ő nem tudja úgy iga­zítani az idejét, hogy éppen akkor toppanjon be egy üzletbe, amikor az új szállítmány meg­ér­kezik. Ismerőse pedig nincs a kereskedelemben.

Hallgatom szavait, s azon veszem észre magam, hogy nem is a panasza üti meg a füle­met; hanem a hangvé­tel, ahogyan elmondja. Nincs benne düh, sem cinikus lemondás; nyu­godt, szinte tárgyszerű egykedvűséggel közli a tényt: nincs szánkó. Neki nincs. Nem érti: az ő élhetetlenségén múlna a do­log?

Állunk az utcán, s nézem, ahogy barátom kérdése visszhangtalanul eltűnik a házsorok kö­zött. Válasz helyett egy emlék képe tola­kodik elő bennem. Magam előtt látom egykori önma­gunkat: amikor Cseh Ta­más csillaga felívelőben volt, s nemzedéke nevében énekelte Be­re­ményi szöve­geit {„Azt mondd meg né­kem, hol lesz majd lakóhe­lyünk"), mi, a későbbi év­járatúak is mohón lestük üzeneteit! Ügy érez­tük, hogy dalai rólunk is szólnak, a mi helyzetünket, a mi kérdéseinket is rögzítik. Azóta eltelt egy évtized, olyan idősek lettünk, mint annak idején Cseh Tamás volt, és nem tudjuk, hogy most melyek a mi dalaink. Vannak dalok ma is, de már nem együtt hallgatjuk őket, s talán nem is figye­lünk rájuk.

Mire figye­lünk? Nem tudom, csak gyanítom; ahogy a hírekből kihámozhatom. Van, aki már rég birtokában van a szánkónak, és néhány évi csúszkálás után korszerűbb eszközre cserélte. Van, aki­nek nincs pénze rá, s ha lenne, se volna kinek ven­ni. S vannak néhányan, akik, mint a barátom, ke­ringenek az üzletek körül, és várnak a lehetőségre.

Ahogy most felidéződnek a számomra akkor fontos em­berek, úgy látom, legtöbb­jüknek az utóbbi sors jutott. S ez nem véletlen: ha jól belegondolok, mi már akkor is időszerűtlenek voltunk. Ál­landóan „önmegvalósítottuk" magunkat, ami abból állt. hogy naphosszat ele­mez­tük a világ dolgait. Mindent erkölcsi alapon közelítettünk meg: jó és rossz, igazság és hamisság, bűn és bűnhődés alternatívájában mérlegeltük a jelenségeket – nem cso­da, ha eközben a ke­mé­nyebb léptűek látványo­san elhúztak mellettünk. Igyekvésüket megvetéssel illettük egymás között, de legbelül némi irigységgel szemléltük, mert talán sej­tettük, hogy kinek milyen esélye lesz az életben.

Aztán szétszóródtunk.

Nem voltunk átütő tehet­ségek, de tehetségtelenek se. Az, a dolgok lényegét következetes logikával feltáró, s a megfelelő stratégiát és taktikát kidolgozni képes céltudatosság hiányzott belőlünk, ami belső tétova­ságunkat legyűrve határozott irányba terelhette volna lépéseinket. Analizáltunk akkor is, amikor mások már rég a tettek ösvényére lép­tek; hagytuk magunkat el­ringatni abban a biztos és megnyugtató tudatban, hogy az erkölcsi fölény a mi oldalunkon áll. Felhorgadó igazságérzetünk olykor ke­mény ütközetekbe ragadott bennünket, amikben a kellő diplomáciai érzék hiányában természetszerűleg rend­re megsemmisítően alul maradtunk. Csatáztunk, aztán sündisznóállásba húzódtunk; kitárulkoztunk – mert naivul komolyan vet­tük az őszinteségre és a nyíltságra buzdító felszólí­tást – , majd sebeinket nyalogatva rejtekeztünk hosszasan, és mind távolabb kerültünk a dolgok végső magyarázatától.

Közben tanúi voltunk a hiúság nagy vásárának: figyeltük a tülekedést, a kirakodást, az al­kudozásokat. Rátarti büszkeséggel húzódtunk félre az üzletkötésektől: olyan áron nem kér­tünk a portékából. Annak a kérdésnek a bölcseleti megválaszolása töltötte ki időnket, hogy mi minősül kisebb etikai vétségnek: ha félreállunk, és hagyjuk az érdemteleneket előrenyomulni, vagy ha magunk is beállunk a sorba és felvesszük a harcmodort. Ez me­gint jó időre okot adott a töprengésre, helyzetelemzés­re, pedig valójában tudtuk, hogy a választás lehetősége illúzió számunkra. Az érté­kek keresésének ideavilágá­ban éltünk, s nem azzal fog­lalkoztunk, hogy miként le­het könnyen, gyorsan szánkó­hoz jutni. Nem volt egysze­rű megélni magatartásunk csődjét.

S mit látok ma, ha körül­nézek a velem egyívásúak soraiban?

Mindenki megvan, és min­denki dolgozik, hogy „meg­csinálhassa" az életét. Hol van a la­kóhelyünk? Városokban. A legtöbben már igen, néhányan már megint nem laknak. Egy-két gyerek („pótoljuk magun­kat") itt-ott, válás, gyerek­tartás amott. Megújuló próbálkozások. Rövid távú sikerek, kiheverendő vere­ségek. Tárgyszerű monda­tok, tartalmas hallgatások. Tanulunk számolni a reali­tásokkal. Esetenként vodka és vörösbor (ügyelve a vér­képre), de alapjában véve feszült józanság. 33 száza­lékos vasúti kedvezmény, 24 óra munka (túlóra, magánóra, cikk, fordítás stb.). Kedv, remények, Lillák? Minden­ki van már valahol, és még senki nincs ott, ahol lennie kellene. Mindenkinek van már annyi botlása, hogy ne idézhesse nyugodt lelkiisme­rettel maga elé egykori „ho­mo eticus" voltát, de senki nem követett még el olyan bűnt, hogy felednie kelljen néhai önmagát. Sejtjeink már kicserélődtek, de ereink­ben ma is vér folyik. Belül vagyunk a kint-en, de kívül a bent-en. Egymás tekintetét, ha tehetjük, kerüljük, mert csak magunkat látjuk benne. Nemzedék? Néhány elfuserált eset csupán. Nem is barátok, csak hasonszőrűek. Amit még mindig számon tartanak egymásról.

Mint én erről az évfolyamtársamról, aki itt áll velem szemben az utcán, és arról beszél, hogy nem sikerül szánkót vennie. Mit felelhetek neki erre a kérdésre?

Nekem sincs ismerősöm a kereskedelemben.

(Hajdú-bihari Napló, 1986)