Szánkólesen
Volt évfolyamtársammal futottam össze a minap. Régen találkoztunk. Nem mondhatnám, hogy annak idején barátok lettünk volna, csak afféle hasonszőrűek; de ez a tudat mégis teremtett valami lelki kapcsolatot közöttünk, amit ma sem felejtünk.
Kérdezem, mi újság. Mondja, szánkót keres a fiának. Ilyenkor, télidőben ez nem rendkívüli elfoglaltság, ezért csak bólogatok. De, teszi hozzá, hiába keres. Tavaly is hiába keresett. Pedig hallja, hogy szokott lenni itt is, ott is, de mire ő odaér, mindig elfogy. S foglalkozása miatt ő nem tudja úgy igazítani az idejét, hogy éppen akkor toppanjon be egy üzletbe, amikor az új szállítmány megérkezik. Ismerőse pedig nincs a kereskedelemben.
Hallgatom szavait, s azon veszem észre magam, hogy nem is a panasza üti meg a fülemet; hanem a hangvétel, ahogyan elmondja. Nincs benne düh, sem cinikus lemondás; nyugodt, szinte tárgyszerű egykedvűséggel közli a tényt: nincs szánkó. Neki nincs. Nem érti: az ő élhetetlenségén múlna a dolog?
Állunk az utcán, s nézem, ahogy barátom kérdése visszhangtalanul eltűnik a házsorok között. Válasz helyett egy emlék képe tolakodik elő bennem. Magam előtt látom egykori önmagunkat: amikor Cseh Tamás csillaga felívelőben volt, s nemzedéke nevében énekelte Bereményi szövegeit („Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk"), mi, a későbbi évjáratúak is mohón lestük üzeneteit. Úgy éreztük, hogy dalai rólunk is szólnak, a mi helyzetünket, a mi kérdéseinket is rögzítik. Azóta eltelt egy évtized, olyan idősek lettünk, mint annak idején Cseh Tamás volt, és nem tudjuk, hogy most melyek a mi dalaink. Vannak dalok ma is, de már nem együtt hallgatjuk őket, s talán nem is figyelünk rájuk.
Mire figyelünk? Nem tudom, csak gyanítom; ahogy a hírekből kihámozhatom. Van, aki már rég birtokában van a szánkónak, és néhány évi csúszkálás után korszerűbb eszközre cserélte. Van, akinek nincs pénze rá, s ha lenne, se volna kinek venni. S vannak néhányan, akik, mint a barátom, keringenek az üzletek körül, és várnak a lehetőségre.
Ahogy most felidéződnek a számomra akkor fontos emberek, úgy látom, legtöbbjüknek az utóbbi sors jutott. S ez nem véletlen: ha jól belegondolok, mi már akkor is időszerűtlenek voltunk. Állandóan „önmegvalósítottuk" magunkat, ami abból állt, hogy naphosszat elemeztük a világ dolgait. Mindent erkölcsi alapon közelítettünk meg: jó és rossz, igazság és hamisság, bűn és bűnhődés alternatívájában mérlegeltük a jelenségeket – nem csoda, ha eközben a keményebb léptűek látványosan elhúztak mellettünk. Igyekvésüket megvetéssel illettük egymás között, de legbelül némi irigységgel szemléltük, mert talán sejtettük, hogy kinek milyen esélye lesz az életben.
Aztán szétszóródtunk.
Nem voltunk átütő tehetségek, de tehetségtelenek se. Az, a dolgok lényegét következetes logikával feltáró, s a megfelelő stratégiát és taktikát kidolgozni képes céltudatosság hiányzott belőlünk, ami belső tétovaságunkat legyűrve határozott irányba terelhette volna lépéseinket. Analizáltunk akkor is, amikor mások már rég a tettek ösvényére léptek; hagytuk magunkat elringatni abban a biztos és megnyugtató tudatban, hogy az erkölcsi fölény a mi oldalunkon áll. Felhorgadó igazságérzetünk olykor kemény ütközetekbe ragadott bennünket, amikben a kellő diplomáciai érzék hiányában természetszerűleg rendre megsemmisítően alul maradtunk. Csatáztunk, aztán sündisznóállásba húzódtunk; kitárulkoztunk – mert naivul komolyan vettük az őszinteségre és a nyíltságra buzdító felszólítást – , majd sebeinket nyalogatva rejtekeztünk hosszasan, és mind távolabb kerültünk a dolgok végső magyarázatától.
Közben tanúi voltunk a hiúság nagy vásárának: figyeltük a tülekedést, a kirakodást, az alkudozásokat. Rátarti büszkeséggel húzódtunk félre az üzletkötésektől: olyan áron nem kértünk a portékából. Annak a kérdésnek a bölcseleti megválaszolása töltötte ki időnket, hogy mi minősül kisebb etikai vétségnek: ha félreállunk, és hagyjuk az érdemteleneket előrenyomulni, vagy ha magunk is beállunk a sorba és felvesszük a harcmodort. Ez megint jó időre okot adott a töprengésre, helyzetelemzésre, pedig valójában tudtuk, hogy a választás lehetősége illúzió számunkra. Az értékek keresésének ideavilágában éltünk, s nem azzal foglalkoztunk, hogy miként lehet könnyen, gyorsan szánkóhoz jutni. Nem volt egyszerű megélni magatartásunk csődjét.
S mit látok ma, ha körülnézek a velem egyívásúak soraiban?
Mindenki megvan, és mindenki dolgozik, hogy „megcsinálhassa" az életét. Hol van a lakóhelyünk? Városokban. A legtöbben már igen, néhányan már megint nem laknak. Egy-két gyerek („pótoljuk magunkat") itt-ott, válás, gyerektartás amott. Megújuló próbálkozások. Rövid távú sikerek, kiheverendő vereségek. Tárgyszerű mondatok, tartalmas hallgatások. Tanulunk számolni a realitásokkal. Esetenként vodka és vörösbor (ügyelve a vérképre), de alapjában véve feszült józanság. 33 százalékos vasúti kedvezmény, 24 óra munka (túlóra, magánóra, cikk, fordítás stb.). Kedv, remények, Lillák? Mindenki van már valahol, és még senki nincs ott, ahol lennie kellene. Mindenkinek van már annyi botlása, hogy ne idézhesse nyugodt lelkiismerettel maga elé egykori „homo eticus" voltát, de senki nem követett még el olyan bűnt, hogy felednie kelljen néhai önmagát. Sejtjeink már kicserélődtek, de ereinkben ma is vér folyik. Belül vagyunk a kint-en, de kívül a bent-en. Egymás tekintetét, ha tehetjük, kerüljük, mert csak magunkat látjuk benne. Nemzedék? Néhány elfuserált eset csupán. Nem is barátok, csak hasonszőrűek. Amit még mindig számon tartanak egymásról.
Mint én erről az évfolyamtársamról, aki itt áll velem szemben az utcán, és arról beszél, hogy nem sikerül szánkót vennie. Mit felelhetek neki erre a kérdésre?
Nekem sincs ismerősöm a kereskedelemben.
(Hajdú-bihari Napló, 1986)